Egy másfajta tenger

Egy másfajta tenger

C-év, 18. hét, V. (Préd 1,2; 2,21-23; Zs 94; Kol 3,1-5.9-11; Lk 12,13-21)

Az evangélium sorai, mint ma Lukácsé, kapu befelé. Be, a lélekbe és a történelembe. Prizma. Mely ha kell, szép fényben láttatja megfakult világunkat. Ám ha úgy kívánatos, mélységeit ‒ számunkra kellemetlen drámai szembesüléseket ‒ is visszaadja. Ez a Logosz, az isteni Ige vagy más néven Bölcsesség feladata. Isten lelke átlélegzés, láthatatlan, megtermékenyítő magokat s párát hozó 'szelek'. Mint gép alkatrészeiben az olaj, beszűrődik, ízesíti gondolatainkat. Isten Ruah-ja, Lelke így kultúránkban megnyíló szem. Öntudatra ébreszt. 'Az ember az öntudatra ébredt anyag', fogalmazta a marxi materializmus. Az emberség az, amikor Isten lelke által öntudatra ébred a történelem. Az ember, saját története iránt.

Szeged utcáival ismerkedem. Öntudatos – már-már hiúan szép belvárosi utcák. De tényleg szép. Az alföldi mezővárosi polgárosodás ad jelleget házainak, tudatosan tervezett, széles utcáinak. Vannak városok, magyarázatát adni nem tudom, melyek légkörében ott érzem az ébredést. Nem, nem ébredtek még fel magyar városaink. Talán, s azt hiszem ez így pontos, nem is a jelen generációk ébredését érzem. Sokkal inkább, mintha az eltávozott nemzedékek lelkei még nem mentek volna el. Mintha a történelem angyalától türelmi időt kapnának a lelkek, hogy itt várakozzanak közöttünk vágyaik bábjában. Történelmi várakozásaik, szebb reményeiket mintha láthatatlanul újrafogalmaznák, és suttognák a városi utcákon korzózók füleibe. Halk hangok. Alig hallható hangok. Valószínű, meg sem halljuk, s félő, hogy elalszunk, végleg az álomgyárakban.

Szeged a szökőkutak és a köztéri szobrok városa. Szüntelen suttogás, szüntelen ébresztés. A Dóm téren, az egyetem árkádos történelmi arcképcsarnokában kiváló magyar nevek, szellemi teljesítmények. Nyakamba emelem Hannát, hogy felérje, s lefényképezi Zágoni Mikes Kelement. Történelmi elalvások bánata, passzív szemrehányása arcán. Találó portré.

Az egyetemi Fűvészkertben (Lövölde út 42.) Lótusz-nap. Gondolom, meghívtak ázsiai kultúrát ápoló és valló csoportokat. Indai tánc, jóga meditáció, mandalafestés. Itt is az ébredés-felszín közelében járunk. Családok jönnek, kisgyerekek játszanak. Fényképezik a mozdulatlan lótuszokat. Rózsaszín és ébredészöld. De izgalmas, a nyári meleg egyetlen mozdulatlan színtömbbe foglal. Nem szabadulás ez a kerti hangulat, nem megvilágosodás. Az indiai táncosnő csak díszlet. A gyerekek ébredése valós. Festenek, belefeledkeznek a rajzba.

S hogy az evangéliumhoz érkezzem. Szokatlan összefüggés. A parkban barátommal öregekkel végzett munkájáról beszélgetünk. Demenciában, időskori szellemi leépülésben szenvedőkkel dolgozik. Kérdezem, mi lehet az oka, hogy néhány nemzedékváltás alatt arányaiban ennyire megnőtt a demens idősek száma. Azt mondja, ez nem tudományos magyarázat, ez inkább az ő megérzése. Ezeket az időseket (s velünk folytonos generációnk!) egyszerűen kikapcsolta a világ. Kollektíven szenvedünk, kimondatlanul a feleslegesség tudatától. Régen egy idős embernek szükség volt a 'bölcsességére', legyen az bármilyen mindennapi tudás. Mikor kell szőlőt kinyitni, lekvárt eltenni. Ma 'munkaerőpiacba' való beállásunk kezdetétől eleve leamortizál bennünket a világ. Nincs szükség a tudásunkra. Nincs szükség az öreggé válásunkra. Tényleg világok magánya érik öregjeinkben. Világok magánya érik fiataljainkban. Mint az imént említett Logosz, Isten Lelke hiányában, a nagy piaci Termelés Lelke nem hozza létre kultúránkon belül az emberi szolidaritás szövetét.

*

„Aztán példázatot mondott nekik: „Egy gazdag embernek bő termést hozott a földje, ekkor így gondolkozott magában: Mit tegyek? Nincs hova betakarítanom a termésemet. Majd így szólt: Ezt teszem: lebontom a csűreimet, nagyobbakat építek, oda takarítom be minden gabonámat és javamat, és ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?"(Lk 12,16-20)

*

Lukács sorai, mint háttér előtt, ezeket gondolom. Szociális gondozó intézeteinkben, ki hallgatja meg az elnémult nemzedékek vágyát? Ki hallgat bele a demencia tengerébe, mely mi magunk vagyunk? Figyelmeztetését Huszárik Zoltán Tisztelet az öregasszonyoknak c. filmetűdjéhez hasonlítanám. Szobor-kitartással számon kéri döntés-hózóinktól, s tőlünk, 'döntéshozottaktól': rákérdezünk-e korszellemünkre, aminek kritikátlanul behódolunk? Odafigyelünk-e önmagunkra, a demenciában feltáruló történelmi szenvedésre. Mert egy ország függetlenségének, nemzettudatának, és hazaszeretetének végső alapja ez. Öregjeinkben magunkra ismerni, s passiójukon át kérdezni. Értelme vagyunk-e a világnak? Egyáltalán, léteznek-e öregjeink, s a magányukban, mint kézbe zárt egekben hordozott Isten? Vajon hogyan jár az a kor, „Mely magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag"?

2010-08-01, Szeged, Alsóváros