Színészarc

Színészarc

C-év, 21. hét, Cs. (1Kor 1,1-9; Zs 144; Mt 24,42-51)

Szeretem megfigyelni a színészek arcát. Különös lények. Pedig nem történik más, mint bennünket nagyítanak fel. Nárcisztikus lények. Ahogyan mindenki az. A szeretet, a figyelem − a közönségnek való megmutatkozás − élteti őket. Állandó érkezésben vannak. S lényük törékennyé puhul, mondhatni gyermekarcúvá. Igen, a gyermek érzékenysége és áttetszősége az övék. S a gyermek sebezhetősége is, akiknek lételeme az elfogadás, a megszólítottság, és megszólíthatóság.

A színész, s az ember az élet színpadán, eszkatologikus lény. Végidőkben élő. Végidőkért élő. Nagy szó? Meglehet. A színész, a művész megőrzi ezt a nyitottságot bennünk. Talán épp gyermeki sebezhetősége és felnőttsége keverékében. Állandó értékelésben él. Közönségtől, társaktól, médiától. Ám legfőbbképpen önmagától. A színésznek tulajdonképpen önértékelése is nárcisztikus függés. Rá van utalva a másik tekintetére, a Másik arcra.

Amit a Dobó Katával készített dunatévés interjúban megfigyelek, létük nyughatatlansága. Az eredendő zaklatottság. A nap mint nap ismétlődő szétszakítottságra gondolok valóság és szerepjáték között. Míg a rohanó felnőtt-emberben elfedetnek ezek az átjárások játék és felnőtt mindennapok között, bennük nem. Nap mint nap felszínre hoznak egy különös „múltat". Amikor érzelem, értelem, testi káoszunk és nyelvünk rendje, a gyermek és a Törvény még képlékeny egységet alkottak.

Ezért megrendítő a színész szüntelen ön-töprengése. Mérlegre tétetik, mindenestől. Vallásos előtörténet nélkül is vannak szavai az élet mélytörténeteire. A személyes történet átvilágíttatik. Egyfajta utolsó ítéletben, melyre valójában az eredendő ítélet a jó szó. Hisz a színész állandó eredeteiből táplálkozik. Gyermekkora első nyitottságából, s így megítélt önmaga idáig nyúlik vissza. Megfigyelem szemét. A színészé, amikor gyermekségéből pillant ránk, mindig űzött tekintet. Eredendő védtelenség és otthontalanság: a mindennapi Törvény ridegségével szemben. Utolszor Cseh Tamás arcán figyeltem meg ezt a felöltözhetetlen mezítelenséget.

Társtalanság ez? Mert valóban ez lehet a kulcs. Ítélet nélkül, mérlegre tett önmagunk nélkül társtalanok vagyunk. Törtető, de „belül rohadó" korunknak épp ezt a vágyat az Ítéletre, kéne megtanulni e művészektől. Mert ez az átvilágíttatás, biztatás a szeretettől, tudná korunkat önismeretre nevelni. Felébreszteni. Hogy megpillantsuk a mindennapi tagadást: élő emberi benső nélkül nem gyűjtünk; csak eltiprunk és eltipratunk. Ez a megítéltetés, az elő emberi arc üzenete. Bármilyen „archaikusnak", távolinak tűnjék is az evangéliumi sor. „Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön! Bizony, mondom néktek, hogy egész vagyona fölé rendeli őt."(Mt 24,46-47) Élete egésze fölé.

2010-08-26