Szőnyi István, Átkelés a Dunán (1928, olaj, vászon)
Pogány ívek alatt (holtág-menti gondolatok)
Mária mennybevételének ünnepe, Nagyboldogaszony (Jel 11,19a; 12,1-6a.10; Zs 44; 1Kor 15,20-26; Lk 1,39-56)
Barátaimtól hazafelé. Nem tudtam megállni, hogy ne ússzak egyet a bécsi Duna-holtágban. Már tegnap csábító volt mélygrafit színével. Napok óta hiányzott a víz, azzal a szomjjal, ahogyan csak nőt kívánhat az ember. Gyermekei anyját. A víz mindig befogad. Figyelem már régóta, mint egy „kis haza", azonnal csillapítja honvágyunk. Szép és tartalmas napok Bécsben. S mindig szellemi kihívás beérett emberek haza-tapasztalatába bepillantani. Barátaim 1948 óta élnek Bécsben. Rajtuk, még pontosabban, A.-n keresztül ismerem meg Mozart, Strauss és Schubert városát. Így Mennybemenetel ünnepe küszöbén, e találkozások hullámzanak bennem. A haza és nem-haza közötti távolságban mindig ortodox és heretikus gondolatok között áll be egyensúlyba a valóság.
A katolikusok Mária Mennybevételének ünnepe, 'Nagyboldogasszony' ebben az állandó időutazásban, amiben élek, különös jelentésre tesz szert. Nem lehet véletlen, hogy 'heterodox', azaz a tételes vallási ortodoxia műszereivel bemérhetetlen tartományban hajózom. 'Nagyboldogasszony' a magyarság ősvallásából lett átvéve. Most ez a névátvétel jelentős szerepet kap. Hisz mint egy freudi, vagy jungi átjáró, elfojtott világok kapujává lesz. Ami elfojtás ott feszül a szekularizált kulturális tudat, és szintén gyöngülő vallási ortodoxiák egymáson elalvó testei alatt. Tegnapi s mai önmagam tükörként fordulnak szembe.
Szóval hullámzik bennem Bécs. A délelőtti úszás. Még itt is, a kávézó-étterem Strandbeisl an der Untern Alten Donau teraszán. (Alten Donau 103, 1220 Wien.) Ahol ugyanúgy, mint tegnap, a szomszéd étteremben ‒ a nudista strandszigettel átellenben ‒ wienersnitzel-t rendelek nagy citromos szódával. Strauss, és Schubert dallamai a szintén tegnap esti Meingut-Heuriger-újborozó szőlődombokra néző teraszán. (Neustift am Walde 68, érdemes felkeresni.) A bécsi pincérlányok sajátos báját figyelem. Most itt, kutya után néz. Tapsol magáról elfeledkezve. A tegnapi fehérbor íze keveredik szavakkal számban. A hosszú szoknyás pincérlány a 'hojrigából'; az est táncos léptei, opera s operett-melódiákon. Cigányzenészek, hegedű harmonikával. Keverednek: a régi Bécs, az újbor borkimérések asztali világa, künn a kertek alatt. Az ünnep megfegyelmezett tüze alatt, amibe még holnapig meg kéne érkeznem, érzékiség és Logosz asszociációi közt úszom. Egy lélegzettel. Megadva magunkat a zenének, törékeny 'jouissance'-ba ájulásban, ez Bécs lelkisége. Táncba billegtetni a Bécs alá érkező, túl összetett magyar kedélyt. Kiengedni, ellazulni. Felidézem az úszást. Itt hullámzik még. Ébren fodrozódom ezen a hazától elkötött, mégis hazához kötődő tavon. Hadd küzdjön s találkozzon szabadon könnyed bécsi tánc, és poharam alján csillanó, nyelvem hegyére mozduló Logosz.
Szóval a holtág hűse. Az úszás, mint nő, mint haza érintése. Régóta izgat a gondolat, leírjam, ne írjam? Az egyház cenzor-ethosza feledésre ítélné a gondolatot. Mikor máskor, ha Nagyboldogasszony ünnepén, nem engedem felszívódni a gondolatot. Ezerszer felszáradt már e lapokról. Az úszás hűse, és a nő ölelése, s a hazaszeretet kapcsolata. A férfiban a nő ölelésében „fixálódik" a haza. Mint lepréselt virág. A férfi psziché arra van programozva, hogy elcsituljon a személyes, meleg ölelésben; tehetetlen gyermekké lenni a pillanatban, amikor a „tánc tüze" legmagasabbra csap. Abban az ívben, ahogyan felépül, s leég e tűz. S így kötődni. Anya-földhöz. Szülő-földhöz. Ez az elcsitulás, az anya első melegének ősképe; a „mell csitító puhasága" ‒ a haza hajszálgyökérzete. Mert haza-találás. Incesszusok kísértésein törvényesen átlépve. Mi ebből a tanulság? Ahol nincs hazaszeretet, ahol csak hullámzó, megingott identitások vannak: ott nem helyesen öleljük a nőt. Ölelünk nőt, hazát, és gyermeket. A posztmodern ölelés inkább szex, vagy pornó. A (haza)szeretet földönkívülijeiként.
A kétszer kettő józansága Mária Mennybevételének ünnepe. Rálátni utazásunkra. Megtalálni a magasba-emelő, valóban katolikus horizontot. Katolikus-t, mint „egyetemest". S ez annyit jelent, mint a gondolkodás és felelősség örömében Isten ölelésébe visszatalálnunk. Mert benne ama bizonyos „elcsitulás" helye nyilatkoztatik ki; égen és itt a földön otthon lenni. Hogy ne távolodjon tovább a haza; s mi emberek egymástól. Hogy szűnjenek a cezúrák ortodoxiák és heterodoxiák, „magunkfajták" és „magukfajták" között. Így vágyom a bölcs férfiak, mint rabbik barátságát, akik átélték a „hazaöleltetés tüzét", és azt önmagukban megőrizték.
Így, Mennybevétel ünnepe küszöbén társalkodom, ezzel a bizonyos bennünk lakó katolikus Szindbáddal. Aki áthajózott ortodoxiák és eretnekségek pergőtüzein. Azaz: kilépett, kilát a mából. Nem is tudom, valaha számhoz emelhetem-e még régi ifjúságom ortodox borát. S megfogalmazhatja-e ez a Napló egyáltalán, a meggyőződést, ami homlokom mögött lüktet, s hangját feni nyelvemen józanul. Az európai katolicizmus tragédiája marad, ha papsága nem helyeztetik vissza az ölelés valóságába. Mert nem fejlődik ki szemünk a valóságra; ami nem-hátrálás, ami nem-gyanú, ami nem-sodródás. Látás ez az otthonlétre ebben a világban úgy, hogy a világ Otthonában is otthon legyen.
A szimbólum másik oldalán, de ténylegesen, a levetkőzés a tét. Levetkőzni a vallásosságnak azokat a traumáit, ami elválaszt, ami fogva-tart, ami neurotizál a hatalomra. A hatalomtól való nem különválást, a különböztetni nem tudást magunk mögött hagyni. S itt eszembe jutnak barátaim szavai, arról, hogy Ausztriában évente ezrek, tízezrek hagyják el az egyházat. „Miért?" ‒ kérdezem. „Leginkább azért, mert maguk sem tudják megfogalmazni, miért maradnának benne." Fontos tudatosítanunk, hogy sem az egyházak elvilágiasodása, sem az ellenreakcióként megfogalmazott konzervatív ellen-identitás még nem leválás a „konstantini horizontokról". Nevezzük így, bármit is jelentsen a meghívni tudás, a „közös ölelés" elvesztése.
Mennybevétel ünnepén a visszanyerhető horizontot ünnepeljük. A rálátást az életünkre. A vallásosság újjászületését; azét a hitét, amikor a tételes hitgyakorlat azzal foglalkozik, hogy lehetőségeket nyisson a jövőre. Mert a vallás torzulásai, az egyházias neurózisok csak így orvosolhatók. A kereszténységnek le kéne tudni telepedni „Bécs teraszaihoz". S papjainak, híveinek félelemmentesen gondolkodni testről, nem-egyházról; az egyház számára ismeretlenről. Ellenségkép nélkül, mártirológiája hátráló, világtól félő nyelvét levetve. Nem feladása ez ortodoxiájának. Hanem ortodoxiájának végiggondolása a teraszokon; heurigerek-borozók zöld vagy épp barna asztalainál. Felnézve a pincérnőre, elolvasni tetoválását. S előbb utóbb megtanulni odaülni egymás mellé. Villamoson, vonaton, templomi padban; mint koncerten. Odaülni Szindbád mellé is, s tisztelni, elfogadni utazását ‒ mint magát a történelem Angyalát, álruhában. Mert engem, megvallom, ha eddig nem derült volna ki, egy idő óta már csak ez a Szindbád-önmagunk érdekel; Szindbád-katolicizmusunk. Aláereszkedni a szavak hajszálgyökerén át abba a törékeny alvilágba, amit jelennek nevezünk.
2010. augusztus 14., új-Bécs, Alten Donauzentrum
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése