Nyelvcsere

Edit Stein portréja

Nyelvcsere

C-év, 20. hét, H., Keresztről nevezett Szent Benedikta, Edith Stein ünnepe (Európa társvédőszentje) (Eszt 4,17; Zs 33; Jn 4,19-24)

Egy férfi rádió-távirányítású autóval gyakorol. Debrecen főtere kiváló terep. Reggel még üres a tér. Profi készülék. Helyben pördülve megáll a legnagyobb sebességből is. Hátizsák a hátán. Cikázik százméteres távolságban. Felvezeti a Nagytemplom lépcsőjére. Az istentiszteletről érkezők hirtelen figyelmében furcsa érzés. Groteszkbe hajlik. Zümmögő gép. Vasárnapi délelőtt. Ikon? Így volnánk mi is kézen tartott világunkkal? Minden mozog, de mégis csak minden körülöttünk forog. Hátizsákban a ma.

Az autó zümmögő berregése nem tudja kirázni fejemből a reggel istentiszteletet. Fiatal református lelkész. Lehet, idősek istentisztelete volt a reggel nyolcas. Lehet, csak idősebbek jöttek. A Nagytemplom istentiszteleti terme, amolyan oldal-oratórium. A padokon az ismerős olajfesték mély-barnája. Tömény, elfedi a fát. Hatvanas, hetvenes évek egyen barnája. Régi, itt maradt, nem továbbfejlődött idők. Nem mintha többet, vagy kevesebbet érne, mint átalakult belső tereink személytelen, modern járólap, műgipszdíszítés borítása. De a padok hangulata elmúlást idéz. A múlt mától kielégítetlen szomjúságát. S ott van bennük a gyökerek konok moccanthatlatnasága is. Vállalják, ellentétben korunk műanyagszíneivel, a mállást.

Az imateremben megfigyelem a kazettás mennyezeteket idéző faragást. A Virágh-fivérek ajándéka (itt voltak lelkipásztorok, egyházközségi tisztviselők az ötvenes években). V. Sándor faragta a díszítéseket 75 éves korában, „lánya Anna iránymutatásával". Szőtteseinkről ismert motívumok. Nap-virágok, burjánzó indák, archaikus szimmetriában. Vizuális DNS mintáink. Ezekből a természetközelségekből jövünk, falvak, mezővárosok életéből; s a rajtuk képződött, vékony rétegű polgárosodásból.

Nyugtalanító érzés a fiatal lelkipásztort hallgatni. Hirtelen érdekelni kezd, mi lehet prédikációja magjában. Pál leveleiből olvas. Nem tudom, miért, de átsuhan rajtam a gondolat. Mélyen nyomott hagyott a kereszténységen az „üldözés". Állandó, görcsös hátrálás, birkózás az akkor, s most kivető mából. A kor történeti konfliktusát nézve természetes. Ám, s ez a gyanúm e protestáns-kálvinista stílust hallgatva − melyet mélységes tisztelet vezérel az Ige iránt − talán túlságosan is úgy maradtunk. A hátrálásban. A bűn, az állandó bűnbánat szükségében és kényszerében. Aránytévesztésnek érzem a fiatal lelkipásztor részéről, hogy ennyire idős hallgatóságnak a bűnbánatot és a megtérést sulykolja. A pontig, hogy bűnbánatuk hitelességét vonja kétségbe.

Itt bukik felszínre az bizonyos hátrálás, és „úgymaradás." Nem kellett volna így maradnunk. Még az emberi természet esendőségének ismeretében sem. Kerülget a gondolat, hogy Jézus szándéka egy szabadabb fejlődés lett volna. Túllépni az egyházüldözések traumáján; mely olyasmi, mint a generációkon áthagyományozódó holokauszt-trauma. Úgy tűnik, hogy az európai keresztény századokban mindig a kor szorításában éltünk. A valóban „szorító", meghátráltató helyzetekre reagáltunk, egyoldalúan. S nem Isten jövőt, történelmi traumákat nyitogató szeretetével. Jelenével. S a „szorongató" korok pedig ellen-öleléseinkkel, s védekező reflexeinkkel. Így zárult egymásra két erő, a szekularizáció és a szekularizáció ellen tiltakozó kegyelem. S ahogy magunkat ismerem, el is birkózunk majd az idők végéig.

Izgat ez. Mert sokkal inkább a jövő hordozta kiutakról kéne beszélni. Valahogy nekünk kerengeni szabadságunk középpontjai körül; s nem, mint a főtéri modellautó múltnaplóink körül. Ezért döbbenetes erejűek Jézus szavai, mikor ezt a szemléletváltást fogalmazza meg. Utolérni azt a dinamikát, „dünamiszt", ami egyébként ott feszül a keresztény nyelvben. „Az asszony ekkor így szólt: ʻUram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van a hely, ahol őt imádni kell.' Jézus azt felelte neki: ʻHidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól van. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk.'" (Jn 4,19-24)

Valahogyan kilépni a poszt-konstantini megkötöttségből, amely rázárta a kereszténységet a múlt horizontjaira. Mert a Nagy Konstantin bevezette fordulat, mintha ezzel ejtette volna mindmáig fogságba a vallást, hogy egy apologetikus, folyton hátráló mintát kanonizált. Mártűriára, harcra hangolt hermeneutika ez. Melynek kizárólagossága tart fogva. A kizárólagos program, hogy a „szent", a „tanítvány harcol a világgal"; és „vágyja a vértanúság pálmáját." Tartok tőle, nem vagyunk elég szabadok meglátni, mennyire narcisztikus, a mártíriumba öntetszelgő magatartásunk. S mennyire kontra-produktív. Sőt, tragédiák tragédiája, ha vallásos fiatalságunkat a valami ellen, s nem a valamiért való szabadságra neveljük. S tartok attól is, leírni is alig merem ezt a vagy nagyon eretnek, vagy nagyon ortodox gondolatot, a katolicizmus papi-, szerzetesi, és laikus lelkiségi ethoszát újra kéne gondolni a múlthoz való viszonyban. Mert a megújulás komoly gátja, ha kiderül, hogy trauma-gócként függ papképzés, szerzetesi életmód, a szentségekhez kötött spiritualitás és közéleti beszédmód egy „nyelvi" fogsághelyzeten. Egy, a keresztény nyelv alatt hordozott trauma függésében vagyunk; azt hiszem.

Jelen lenni a világban. A szabadság ajtó-bejáratiat felnevelni világunkban. A világ testébe beépült kapukká lenni, a kultúra teste szerves részeként. Ez a faja nyitott kereszténység motivál.

2010-08-09, Debrecen.