B-év, 20. hét, V. (Péld 9,1-6; Zs 33; Ef 5,15-20; Jn 6,51-58)
Elena Kazovszkij, Fáradt őrangyal
Mária ünnepe (mennybevétel) és Szent István Magyarország fővédőszentjének ünnepe alkalom, hogy átmenjünk színes, szép századvégi, századelős templomi üvegablakaink másik oldalára. Kinyitni a templomfalakat. Véget vetni a mutogatásnak az elmúlt "negyven évre", kommunizmust szidni. Meg a nemzetrontó liberalizmust. Legyen vége már. "Olyan az ország, mint mi itt benn a templomban. Távollévők, közel lévők között nincs különbség; együtt alkotjuk és alakítjuk ezt az országot. Egy közösség vagy együtt veszíti el és találja meg 'Istenét'/boldogságát, vagy sehogy sem." Az emberek figyelnek, figyelünk egymásra. Azt mondom, ez a néhány nap arra alkalom, hogy elgondolkodjunk, az ünnepek tiszteletre méltó dogmatikai tartalmából merítve: milyen veszteséget hordoz az ország egésze. Mi az, ami "énektelenné" tett bennünket, "nótátlanná." A PG-csoportos Jantyik Zsolt mondja, balatoni koncertjükkor bementek egy vendéglőbe. S elkezdtek énekelni, nótázni. A tulajdonos odamegy. Maguk nem dunántúliak ugye, hanem alföldi emberek. Kilenc éve utoljára, hogy itt nótáztak. Maguk még énekelnek ott.
(.) A lélektan figyeli meg, hogy az anya korai elvesztése később nagyobb eséllyel vezet depresszióhoz. Egy ki nem hordott benső gyász kíséri a felnövő pszichét. E fel nem dolgozott vesztés tünetei: lelassult (vagy épp hiperaktív) nyelv. Céltalanság, a kommunikáció sérülése. Nos az a "nagyboldogtalanság" melyet "Nagyboldogasszony népe" hordoz nyugtalanít. A magyarság mintha valami mély, néven nem nevezett veszteséget hordozna. Valahol, valamikor az egykori törzseknek jó lehetett sztyeppei honukban. Hisz ott ízesült nyelvünk e mérhetetlen kifejező, gazdagon pontos nyelvi rendszerré. Szavaink genezisében ott van a csecsemő, a gyermek, majd pusztai férfi és nő tapasztalata: ahogyan megfigyelte a levegő rezdülését, fűszálak, legelők, ég változását. Természetének zörejeit, tengerzúgás gazdagságú hangjait. Tücsök ciripeléstől, szellőn át, madarak énekére lett tükörré nyelvünk; ez a maradandó otthonunk. S utána jött a kényszerű útra kelés. Nem diadalmenet volt a magyar honfoglalás. Az akkori kor "gazdasági válsága" útra indította a népeket Kínai nagy faltól Urálig. A besenyők elől menekültünk, nőt, marhát, gyermeket, harcost mentve. S közben, s azóta is, valami folyamatosan veszett, elveszett. E közösségnek be nem vallott gyásza van. S mára talán épp annak az Istennek az elvesztésétől gyengül tovább nyelvünk (mely egymás iránti figyelmünk), akit az előtt veszítünk ma el, hogy néven tudtuk volna nevezni. Ezért, hogy az anyaországi magyarság a leggyorsabban ájult bele a csillogás társadalma kínálta kényelmes gyökértelenségbe. Kollektíve; templom falon belül és kívül.
Az Új Ember, katolikus hetilap ünnepi számának címlapcikkét olvasom. Érdekes, mennyire más világban élek. (Vagy ennyire szimultán világok léteznének együtt?) A vezérírás még a ragyogó népegyházi üvegablakok világa. A zárt templomfalak; a püspöki írás vezérgondolata még mindig a liberalizmus és az ígéreteit be nem váltott felvilágosodás kárhoztatása. Melyek fenyegetik "Mária országát". Mintha létezne ez a süllyedhetetlen keresztény, elit "bárkaország", mely különb "ellenségeinél." Mintha csak ez az egyetlen "népegyházi ország" létezne. Egyetlen hang, egyetlen gesztus sincs a szekularizációba testesülő és ott szenvedő Krisztusnak; egyetlen irgalmas szamaritánus jó szó. Valahol, valamikor a történelem Angyala majd számon kéri ezt a felmenthetetlen ekkleziogén nárcizmust. Gyászolunk népegyházon belül is; egy be nem vallott vesztést. A másik, a "szekuláris Magyarországgal" való kapcsolat elvesztését. S közben tagadunk, hárítunk a diadalmas cím mögött: "A történelem azt kiáltja: van Isten." Pedig István korona-felajánlásában nem kiált; "a füstölő mécsbelet nem oltja ki." Számomra, ha van aktualitása - "intertextualitása" - a fia-örököse vesztése után "Nagyboldogasszonyhoz" felé nyúló öreg királynak; az a gyász, a vesztés gesztusa. Az együttérzés. Szolidaritás ez a népünket árnyékként kísérő kollektív "vesztéssel": az reális, foszló, önmaga keresését felejtő országgal. S gesztusa elsőként a politikai elithez irányul, arcpirításként: elfelejtették szeretni népüket.
2009-08-17
1 megjegyzés:
nem szeretem magam ösmételni: egyfolytába' köszönöm az írásid
Megjegyzés küldése