Németh Alajos "Lojzi", Tihany 2009.
Hangot a könnynek (Jantyik Zsoltnak szeretettel)
B-év, Mária mennybevétele (Nagyboldogasszony) (Jel 11,19a; 12,1-6a.10; 1Kor 15,20-26; Lk 1,39-56)
Az élet komoly kérdéseket tesz fel. Az eredetről, főként. Nagyboldogasszony, a katolicizmus egyik legmélyebb ünnepe: különösen kérdésbe tesz. Magyar ünnep. (Talán attól legmagyarabb ünnepünk, mert minden "magyarkodás" lepereg róla.) Egyházi rétegein át előbb csak átsejlik, aztán teljes erővel átüt történetünk. A kérdőjellé lett ország. Végtelen tisztelettel, becsülöm az ünnep dogmatikai tartalmát. Bármilyen néma maradjon is a mai világban. Mária, halála pillanatában belép Fia, a Feltámadott életébe. Isten üdvösségbe kiteljesedett országának első állampolgára ő. Bűntelen, "makula nélkül való anya"; a tiszta személy, akinek teste nem látott romlást. Hisz a Fiú érdemeire való tekintettel, a Megváltó anyjának kiválasztva, őt nem érintette az áteredő bűn. "Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!" (Lk 1,42) Mégis, az egyháznak ez a kegyelmi tudása a legreálisabb szembenézésre hív. Ez az ünnep valójában hangrobbanás. Díszített, saját képünkre ékes üvegablakainkat tágra nyitja; és ha kell, darabokra töri. Márpedig kell. Hogy miért? Mert ez az ünnep sorstörténet. Lélektani mélyutazás. Hogy felemeltessünk. De honnan? S hová? Milyen megértést takar "Mária országa?" Miről beszél e ragaszkodás, ez az archetipikus címerválasztás? "Nagyon mély utazás/ Álmomból síró/ riadt mély-utazás// Ez egy nép mély-éneke/ mely vándor lett/ s nincs más szerepe."
Kristeva Gyilkosság Bizáncban című regényének végén, nyugtalanítóan kérdez: "Nincsenek boldog idegenek, mert mindegyikük az elveszett anyát gyászolja. Ha elvész az anya, a vele beszélt nyelvek közössége, a paradicsom veszett el. Minden, ami megmarad, nosztalgia. Észrevetted, Esztella, hogy a nomádok mind "melankolikusok", pusztai daluk, minden lélegzetvételében, bánattól nehezül?" A katolikus ünnep, "Mária országának színes üvegablaka" mögött, tényleg, múltunk mély kútja nyílik. Meggyőződésem, a katolicizmus rendezetlen, erjedő történetünkre nyitja rá szemünket. Ellenére annak, hogy liturgikus ünnepünk, papi és főpapi kenetes beszédeink nyomán: a vízipipa édességével alszunk majd tovább. Cseh Tamás halála persze, az érzékeny fül számára, annak a bizonyos, függönyeinket benyitó léglökésnek első érkezése volt. Nem véletlen, hogy a közép-kelet európai népek, "e száz, veszekedő talány" dalnoka most távozott. S tényleg, dalai összegyűjtötték népdalok, katonanóták, cimbalom- és hegedűmuzsikák lelkének gyökerét. A tudatosulatlan gyászt népünk életében. Azt a vesztést - s ennek az Istennek kéne új nevet adnunk -, melyből ennek az országnak az önagressziója, önpusztítása, középszerűsége: melankóliája? iránytalansága? gazdátlansága? fakad. Kiszolgáltatottságunk önmagunknak. "Könnyek nélküli zuhanás/ benned vándor anyák/ és hontalan nagyapák."
Az ünnep nevében megőrizte a magyarság régi pogány hitének pozitív főalakját. Innét "Nagyboldogasszony." Mára nagyboldogtalan, nagyalvó, nagyönző nép. Népdalaink, népdallal határos egyházi énekeink, vagy modern nótáink (Bikini, PG-csoport) - amikor énekelni kezdünk , s mi lenne más az ének, mint bevallani kegyelemre utaltságunkat -, még őrzik, mesélik gyöngéden "az elveszett anyát". A szabadság és kegyelem ízét, a bennünket érző jelenlétet, "a tanok és ideológiák kódja kódja előtti ízes [anya]nyelvet. Olvasd csak újra az Énekek énekét!" (Kristeva) Aki füllel hallgat, annak az egyházi liturgián is átvérzik majd az a megnevezhetetlen hiány, amiről szólni próbáltam. Amire a válasz ott születik, ahol Cseh Tamás éneke kifordult tagadás-önmagunkból. Milyen hasonlat segíthet? Azt a pillanatot kéne zenével kitöltenünk, amikor Petőfi futtában megfordul, szembe az üldöző kozák dzsidáknak. Nos, ez a lepörgő szemvillanás az, ahol Mária mai evangéliumi éneke, a Magnificat, tanítónkként felhangzik. Mint közösséget begyógyító szó. Mint könnyeinkben végre megszülető hang.
2009-08-14
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése