Nárcisszosz mítosza, kortárs variációk No.2.
„A Nyugat bennünk lakik"
B-év, Urunk színeváltozásának ünnepe (Dán 7,9-10.13-14; Zs 96; 2Pét 1,16-19; Mk 9,2-10)
Rég látott barátommal beszélgetünk kertjében. Érkezik a vihar előtti szél. A szél, a „táltosok" ideje. Hangja elhívás. A kiválasztásra ítélt táltost a szél félelemmel töltötte el. Hisz, mint a Lélek szimbóluma: nehéz tudást, igazságokat, utak előrelátását hordozta. Sokáig őrizni fogom ezt a beszélgetést. Formátlan, elfojtott gondolatok, kérdések, töprengések; férfiak között. Beszélgetünk, egyházról, országról, Szombathelyről; s persze külföldi élményeimről. Mitől más kinn; s mivé lett az idehaza. Közben felemlegetjük azóta elhunyt közös barátunkat, Papp Lajost, az egyházmegyei kollégium egykori kiváló papját. Értelmetlenül hirtelen, tragikus halálát. Egyszercsak megállt egy nagy tudású, nagyakaratú szív. Túlterhelten.
Lajos halála óta, immár bő évtized, nagyot változott a világ. Talán jobb is, hogy nem élte meg. Mai nyelven, már rég kicikkezték volna; ahogyan gyalázták emlékét, már halálában is. Talán ott, akkor kellett volna felfigyelnem rá, hisz példaképem volt: ahogy rászabadultak az indulatok. A „cölöptologató banditákká" lett szavak. A nyelvek, a sunyiságok. Ott voltam, de egy elhunyt némasága védekezni nem tudott; a halál távolabbi, mint London. Jó volt megismernünk őt. Az egyháznak azt a kegyelmi pillanatát képviselte ő, amit a rendszerváltás sivatagában adni tudó, felemelni, növelni tudó közösségnek tapasztaltunk meg. Igen; pontosan emlékszem az érzésre. A kereszténységnek ezért az adni-emelni tudása miatt akartam pap lenni. Egy olyan közösséghez tartozni, ami majd termékennyé segít tenni azt a nihilt, ami késő-kádári tanulmányaim alatt sebzett, megfogalmazhatatlan ürességével. Igen. Akkor, 1990 –ben; mintha egy pillanatra könnyebb lélegzetet vett volna a világ. S e lélegzetvételben, két-három évig, ténylegesen, „Színeváltozott" az ország, mit ország, haza.. Ebben a lélegzetvételben, ezért indult újra 1994-ben a premontrei gimnázium. Gyógyítani azt a nihilt, amit ha nem gyógyítunk, rákként továbbnő. A nihil csupán annyit akar jelölni: a jelentés hiánya. A határok hiánya; személyek, jó és rossz, igazság és érdek között.
*
Nem jó ebből a „Transzfigurációból" a visszatérés. Nem jó, tapasztalom, az országba való visszatérés: valami nem stimmel itt. Baj van a határokkal; szavaink határával. Ott a kertben, a gonosz természetéről beszél barátom. Régen, a kommunizmusban, mondja, világosabb volt minden: a gonosz és a jó között egyértelmű volt a határ. Mára a „gonosz" megfoghatatlan; egy ágyba, egy lélekben, egy szájba fekszik a jóval. A szent, a szakrális lebontásának ideje ez. Az emberek és a közösségek immár saját magukban bontják le a jót. Eddig, e „liberális, szabad" világban a papokat, egyházi intézményeket „bontogatták" előszeretettel. (S itt saját történetemre is utal.) Most már az orvosok vannak soron. S tényleg, a Markusovszky kórház „műhibáiról", az orvosok elleni pereiről írnak lépten-nyomon. A szakrális elleni támadás sorrendje: papok, egyház, egyházi intézmények; s ha már ezt tönkretettük, akkor belerúgunk az utolsó „szentbe", életadóba: az orvosba. Így lehet ördögien előkészíteni azt, ha majd pl. Szombathelynek és Vas megyének nem lesz kiemelt kórháza. A stratégia világos: a bulvár szintjén lehetetlenné tenni a működő közösségeket; a gondolkodás műhelyeit. Így hallgatom ma meg kétszer is a Bikini Ébredés után c. számát: „A késnek sétáló galamb mosolya arcomon/ Reggelente ébredés után." Más ez a valóság, London után. (Barátom kérdezi: mégis milyen London? Valahogy mindig a szabadság ízét érzem a számban, tüdőmben utcáin.)
*
A Színeváltozást, akinek emléke van róla, nem szabad feladni. Lajos barátunk emléke miatt sem. Mélyére kell nézni ennek az ünnepnek; egyházban, és egyházon kívül. A fehérségben ragyogó Ember, gyönyörű szimbólumunk. Sebezhető, meghurcolható, megalázható − mint ez az ország, ami nem más e pillanatban, mint önbecsülés nélküli önmagunk. Élet, és halál, egyszerre van jelen a jelenetben. Illés és Mózes Jézus eljövendő haláláról beszélgetnek a Színeváltozás felhőjében. „A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból." (Mk 9,9) S így lefelé jövet, zenét vélek hallani. A PG csoport dalát. S tényleg félálomból idézem most ide Jantyik Zsolt színeváltozás ellőttünkről szóló szövegét (Augusztus 4-én, kedden hajnal háromkor közvetített a rádió, Kossuth, mp3 hangarchívum). Elmondja azt a véget nem érni akaró „közeget", amiért, amivel szemben annak idején papok lettünk, családról és védettségről lemondva, akkor is, ha nem éri meg. „Ennek éra, annak éra/ A kocsmában isznak a Kádáréra,/ Mindegy milyen hatalom, én már mindegyiket leszarom,/ Ez se volt jó, az se volt jó, addig a jó, amíg olcsó,/ A tisztességnek nincsen hitele, de ha válogat az ember, a szarban a helye./ Veszek egy diktafont, és elmondok mindent magamnak,/ Legyen egy gyerekünk, és elküldöm magamat magnak,// Óriási szekér/ most benne ülök, ez mindent megér,/ vagyok egy hatalom, és nem érnek el tőlem semmit/ ülök egy vonaton, most elmondom mi volt, most ennyi." (Kocsmadal)
Illusztráció: PG csoport Kocsmadal http://www.youtube.com/watch?v=xq9ihysy4UY
2009-08-05
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése