Begrasse 19., Bécs
Freud kép a Márai Naplón / "Így lesz a világ végén is. (.)'Megértettétek mindezt?' - kérdezte tőlük Jézus. Azok ezt felelték: 'Igen.'" (Mt 13,49.53.)
B-év, 17, hét, Cs. (Kiv 40,16-21.34-38; Zs 83; Mt 13,47-53)
Sigmund Freud dedikált fényképe előttem. 1939-ban írta alá a barna fotográfiát. Halálának éve ez, az utolsó hónapok Londonban. A portré nem csupán egy idős ember megtörtségéről szól. Ausztria német megszállása, a bécsi otthon kényszerű otthagyása ott van az arc vonásaiban. A kézírás futását is figyelem. Átüt rajta a íráskép leplezett, öregkori bizonytalansága. Ez az utolsó portré tökéletesen beleillik a bécsi Freud múzeum, egykori lakása hangulatába. Emlékszem a lépcsőház homályára. Berggasse 19 alatti házának várószobáját idézem fel. Az analitikus társaság itt tartotta első összejöveteleit. A ház egyetlen rekonstruált szobájának hangulata épp olyan komor és időnyűtt, mint az az arckép. Ami megrendít, nem az önmagával és embertársaival szüntelen vitában, sértődésben lévő ember képe. A szemüveg mögött nem megtört, hisz értelme átcsillan az öregkori hanyatláson, sokkal inkább megfáradt szemek. A fotográfia üzenete elsősorban az arc, a mélyre látó, lázas szemek izzásának lenyomata - az akkor már lánctalp tiporta európai történetben. Az objektív kérlelhetetlenül őrzi a felfüggesztett idő "formalinjában" a személyes és kollektív történetet. Freud arcát, mint Etretat normandiai szikláit (s öblében a náci betonbunker romjait) a tenger, mállasztja-bontja a nácizmus elszabadult tombolása. Ha van kollektív tudatalatti, akkor Freud utolsó fényképe kollektív arckép. Figyelem, mennyire kiszolgáltatott, magatehetetlen az ember, a történelemnek. Annak az utólag megértett historiának, mely sodort országokat, sorsokat; kiszámíthatatlanul ingott a történelem menete. A portré azért kollektív, mert bennünket is így borít el a ma. Sodródásunkat. Freud képe figyelmeztet: milyen törékeny az ember a történelem indokolatlan feszülésében.
A Freud tekintete befelé fordul. Ám egyszerre hatol, kíméletlenül, abba a pszichés térbe is, melynek felfedezője és kimondója volt. Ez az a benső, lelki tér, mely a modern ember tulajdona. Mindannyiunké; ahol a hagyományok, külső eszmék és kényszerek egyszercsak véget érnek, s önmagunkban vagyunk. Peter Homans mutatja ki, hogy e tér a régi keresztény kultúra kríziséből született meg. Nos, Freud portréja csupa kérdés e tér - az emberi belső - természetéről. Képes-e e pszichés interior megfordítani a külső történet menetét? Korunk fogsághelyzetét, s egyként a személy krízisét, képesek vagyunk e benső térből Exodussá, szabadulássá oldani? Képesek vagyunk-e a külső, korrupt tradíciókat tisztává szűrni; bensőnket tisztává öblögetni? A tét ma is ugyanaz. Mérlegre tenni pszichés terünket, ahol történeteinket és életünket megoszthatjuk. Lemérni kapacitását, hogy meg tudja-e állítani azt az "indokolatlan/fölösleges gyűlöletet", ami a közösségek, egy-egy nemzedék, vagy nemzet, akár civilizációs méretű, összeomlásához vezet. Mindez a kapacitásunkon túlmutató kegyelem kérdését veti fel. Ezért a Freud kortárs Márai 1944-es napló-szavával kérdezem: "A végzet most közös katlanba rakott zsidót, keresztényt, barátot és ellenfelet, s valamilyen forró pépet főz az egészből. Gyúr-e az idő ebből a pépből még egyszer társadalmat, nemzetet? Nem tudok felelni."
2009-07-28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése