"Magyarország a magyaroké", avagy egy Jobbik
plakátsor margójára
"Gyilkosság Bizáncban"
B-év, 17. hét, K. (Kiv 33,7-11; 34,5b-9.28; Zs 102; Mt 13,36-43)
Julia Kristeva Gyilkosság Bizáncban című detektívregényét olvasom. Voltaképpen a filozófus- nyelvész-pszichoanalitikus életművét foglalja össze a mű. Önéletrajzi töprengések naplója is, talán elsősorban az, párhuzamosan. Tudományos munkáihoz tulajdonképpen e regénye a kulcs. Kristevát kíméletlenül izgatja: mi történik a vándorrá, idegenné lett személlyel, aki kiszakadt régi kultúrájából? Egyik fő következtetése, hogy az "emigráns" válik a legsebezhetőbbé a gyakorlatilag csak a fogyasztást felkínálni tudó Európában. A drogoknak, erőszaknak, manipulációnak, különösen is a fogyasztásnak, az anyanyelvében sérült ember van kitéve. "Az anyanyelv a legelső biztonsági rendszerünk" - mondja. Kíméletlenül realista képet fest a még úgy-ahogy működő közösségek lehetőségeiről a "csillogás társadalmában". A villódzó képekben, a klipekben és zenei ritmusokban egy nyelv-alatti, "nyelv előtti" kommunikációt választ az ember. Mögötte, fájdalmasan, nincs már jelentés vagy értelem. "Csak halál", a freudi "halálösztön". (Majd kihagyom, Kristeva freudi pszichoanalitikus hagyomány képviselője.) A regénybeli Santa Varvara e mindenütt jelenlévő "globális helyszín". Bárhol lehetne; Moszkva, New York, Berlin; így Magyarországon is. Mi van a mindennapok képei, képeink mögött? Ezt megérteni, ezt már én teszem hozzá, utolsó esélyünk. Azt írja, Franciaországban, két éve, mintha egy megszállt országban élne. A fenti változásokról mondja ezt. A drogok, mesterséges izgalmak, agresszív képek, és szappanoperák, a média totálisan gondolattalan világáról. A jobb vagy a baloldal a felelős érte, mennyiben, már eldönteni sem lehet.
Kristeva leírása fontos számomra. Értékes szempontot ad annak az új határhelyzetnek a megértéséhez, amiben mi is élünk. A globalizálódó, a "képek" és "mögöttes ösztöneink" által megszállt Magyarországon. Bátran vállalja: a hagyományok utáni ember szemszögéből kell megérteni a világot. A tradícióit maga mögött hagyó, attól megfosztott migráns-bevándorlók életérzését és lehetőségeit. Kristeva világa (a kommunista Bulgáriából a vezető francia gondolkodó státusáig) természetesen más. Mégis nézőpontja válasz és kihívás honi helyzetünkre is. Egyszer tisztességesen végig kéne gondolnunk, milyen értelemben váltunk emigránssá, hazátlan/hagyománytalan idegenné: vélt és vallott, ténylegesen még meglévő, "nemzeti" hátterünk előtt. Bármilyen kényelmetlen, szembe kéne néznünk, milyen mértékben szakadtunk ki anyanyelvünkből; nemzeti kultúránk emlékezetéből; a családi-közösségi szálak meglétéből. Így tárulnak majd fel azok a források, amiből valósan, meríteni tudunk. A "Mária országa", "Szent István öröksége", "keresztény, konzervatív középosztály", "nemzeti liberális", "új-baloldal" stb., gyanítom, ilyen át-értékeletlen fogalmak. Inkább egy nemzeti nárcizmus, mely mindenáron olcsó stabilizációra vágyik, megnyilvánulásai; semmint valódi szellemi erőfeszítések. E fogalmak, melyekben tagadhatatlan szervezőerő és orientáció rejlik, tartalmi súlypontja azonban máshol van. Nem nem-gondolkodó jelenünkben. Nem itt, ahol egyházban és egyházon kívül tagadjuk a krízis valódi természetét. Csupán azt merem felvetni, hogy közeleg az idő, amikor nem lesz visszaút, kitérő és elodázás. Amikor nemzeti és egyházi állapotainkat kénytelenek leszünk értékelni a "freudi test" szemszögéből; hagyományaiból kihullott (elárult?) és testi ösztöneinek kiszolgáltatott közösségként. Fogsághelyzet és Exodus határvonalát pontosan kell megérteni. Sem felvetni a kérdést, sem megválaszolni azt, nem hálás szerep. Ha van, amit nem jutalmaz vallási és világi közegünk, akkor ez a téma végképp az. Az egyetlen, utolsó hagyományról írni, a "freudi testről". Egyenlőre azt látom, hogyan válik saját halálösztöneitől és fóbiáitól mind megszállottabbá az ország. Mind kevésbé szabaddá. Világi és egyházi szószékeken.
2009-07-27
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése