Lengyel katona sisakja, sírján
(2. világháború, Saint Kathrines, Wiltshire)
Három kép: odaállni önmagunkba
B-év, 15. hét, H. (Kiv 1,8-14.22; Zs 123; Mt 10,34 - 11,1)
Márai Sándor Föld, Föld! (Magyarországi emlékek /1944-1948/) című munkájában a "másik Európát" és a "másik Magyarországot" keresi. Azt szellemi és egyszerre hús-vér, valóságos hazát, mely ott rejtőzik az elárult Európa, és az elárult haza mögött. Valójában annak az önarcképnek a megtalálására szólít bennünket, mely valóságos, emberibb arc ott rejtőzik mindannyiunk vonásai mögött. Az 1948-ban emigrációba induló író töretlenül hisz benne, hogy történelmi álmunk kéregfelszíne mögött, mint eleven, kitörni készülő vulkán feszül ébredésünk. Képességünk az ébredésre; mellyel ráláthatunk eltitkolt önmagunkra, a történelem menetelő katonacsizmái által eltiport és szertefoszlatott lehetőségeinkre. Mert Márai töretlenül vallja, hogy mint egy fordított emigráció, ez a ködbe tűnt önmagunk és nemzeti történet még egy esélyt kap a jóra, evilági feltámadást, és visszatér. Múlt és valóság peremére; ahol egyszer átléphetjük végre az átlépetlen küszöböket. Mert meg kell végre "Látni ezt a vidékies, parányi bolygót, más távlatból, mint ahogy eddig láttam, egyszerre közelebbről és messzebbről, ha lehet. . Látni azt, amit a kolumbuszi hajó árbockosarából látott a matrózgyerek, mikor hajnal fele izgatottan és rekedten kiabálni kezdett: Föld! Föld! Lehet, hogy ez a kiabáló matrózgyerek örökké bennünk él, minden emberben. Csak néha elalszik az árbockosárban. Kolumbusz és társai még aludtak, mikor a Föld már derengett a fényben. Visszamentem a köröndön túlra, és sietni kezdettem: mikor indul már a Föld felé az a vonat?"
Természetesen, Márai aktualitása nemet mondani arra az intézményesített történelmi delíriumra, amiben élünk. Hangunkat, értelmünket, szívünket kiszabadítani abból a történelmi mállásból, amiről illúzió azt gondolnunk, hogy a szovjet csapatkivonással, a késő-kádári konszolidáció "rendszerleváltásával" véget ért. S tényleg, hol van az a "másik Európa?" s "másik Magyarország"? Azt hiszem, abban a pontban, amikor arcunkat egész az evangéliumig/Tóráig távolítjuk a mától. Attól a jelentől, melyben továbbra is ott él megváltatlan önmagunk, minden Márai által dokumentált rétegében. Az ostromlott Budapest; a kommunista hatalomátvétel; a múlt viszonyítási pontjainak, a hagyomány tudatos elvétele; árulások, erőszakos államosítások, a gyűlölet és széthúzás; történelmi önáltatások és hazugságaink; a rendszer, mely csöppet sem emberarcú, kiszolgálása. Én ezt a "másik Európát", s benne "másik Magyarországot" épp a napokban ünnepelt Szent Benedek Európájában látom - Márai emigrációját folytatva. Abban az evangéliumi, a Könyv öleléséből fakadó szabadságban, mely Benedeket és bencéseit, s Márait egyszerre töltött el a szabadság félelmével; és a rá adott bátor válasszal. Így teszem egymás mellé az evangélium és Márai e naplójának záró sorát. "Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt." (Mt 10,39) "Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább, egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban, életemben először, csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem." S végezetül még egy kép, mai, bécsi sétánkról, vendéglátó barátaimmal. A St. Stephan templomtól nem messze, a Judenplatz Holokauszt-emlékszobra. Az emlékmű házat ábrázol, furcsa, negatív hajlékot. Bejárata súlyos ajtó, hiányzó kilincsekkel. Egyszerre átlépett (az áldozatok által), s egyszerre átlépetlen küszöb, utóbbi szintén kettős értelemben (a végrehajtók, a távoli szemlélők, s azok, akik számára nem volt, nem lehetett visszaút - hazatérés a megtagadott hazába.) Kívülről a kőtömbön, mint "kifordított könyvespolc", a zsidó ember könyvszeretetét is kifejezendő: könyvek, gerincükkel befelé a "nem-hajlék" kockafalán. Arctalanná, névtelenné lett könyvek, valójában igazi arcukkal, védtelenül kifelé; mégis "levehetetlenül", mintha épp azt az egyet, családunk, életünk személyes történetét venné le találomra kezünk. Az evangélium sora; Márai zárógondolatai, és a 65 ezer zsidó áldozatnak állított emlékmű várakozó Könyve ugyanazt mondják el e napcsiklandotta bécsi délutánon. Odaléphetünk valódi helyünkbe, a helyes távolságba tékozló önmagunktól, ahol állnunk kéne.
2009-07-12
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése