Savernake Forest, Marlborough (2007 ősz)
Angolkerti látomások
B-év, 12. hét, K. (Ter 13,2.5-18; Zs 14; Mt 7,6.12-14)
Dionisio Aguado Gitárdarabjait hallgatom; Adagio Op.2 No.1. (A gitár a 17-18. században érte el, Aguado és Fernando Sor működésének köszönhetően a vezető udvari szólóhangszer státuszát.) A spanyol gitárzene személyes történet. Az előadó személye egyedül van a hat húrral. Az emberi ujjak játszanak. Mindkét kezünk, mely egyébként fegyvert hordozhatna, vagy alakítaná a világot nyughatatlanul - most figyel. A szemző kertész érzékenységével; ez az életadó kézmozdulat ér a kifinomult mozgás csúcspontjára. A gitárzene személyes térre korlátozódik. Hangzása nem a nagyzenekaré. Intenzívebb perszonális térben következik be. Mondhatni, a gitármuzsikálás az emberi jelenlét aurájának "meghosszabbítása". A hallgató is érzi a húrok pengését, feszülését. Rezgésük, kifeszítettségük emberségünk eleven ikonja. Két pont között "hangoltan", az egyszerű húr egész univerzumot hordoz. Akárcsak két pont között visszavonhatatlanul feszülő életünk. A hangszer "kicsinysége" és egyszerűsége rejti komplex szépségét. A Polonaise, Op. 2. No. 2. szól. Tánc. Továbbra is a hat húr és az emberléptékűség feszülésében. Továbbra is ott a nyugtalanító kérdés e ránk és belőlünk szabott pengésben: hogyan töltjük meg életünket tartalommal? Mert ez a kérdés, melyet minden muzsika feltesz. A gitáron létrehozott akkord-hangzások csak kiemelik; remekbe és rövidre szabott az életünk. Az evangélium sorai is ilyen emberléptékű, arányainkra igazított "gitárjáték." Tartalmunkra; világban való "rezgésünkre" kérdeznek rá. Hogyan válunk eggyé fizikai és szellemi környezetünkkel, amelyben élünk? Milyen szálak kötnek össze bennünket az embertárssal? Milyen minőséggel tudunk odafigyelni? "Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták." (Mt 7,12)
Ha a személy és környezete között élő a kapcsolat, építő a viszony, az mindig a Lélek jelenléte. Így figyelem a farkasnyelvet, ami mind inkább betölti a "köztereket". Médiától pártszóvivőkig; s ezzel a kör önmagára is zárult. Agyarak a szájban, karmok a körmök helyén. Ez a szép új reformvilág - a kiégő demokráciák és rossz ízlés korszaka - nő körénk. Bozótként. Az emberi közöny (elvadultság) ege alatt nőnek gyermekeink; s nem is vehetik észre, hogy nem ez a normális szellemi égbolt fölöttünk. Vissza tudunk-e lépni az ápolt emberi kapcsolatok világába; "kertjébe"? Ahol ember és ember között "sejtfal" a Lélek. Így töprengek délutáni látogatásomon a bejárt két angolkertben. Töprengek, miközben vendéglátóim társaságát élvezem, mi alapozta a szertartásos angol udvariasságot; s hallatlan finom társadalmi kommunikációt? Ez vidéken még érintetlen; emberen belül és kívül. Megfigyelem a szenvedélyes és személyes figyelmet, ami az angol embert és kertjét összeköti. Nem mezőgazdasági haszonért tartják, hogy "adjon" a kert. Pusztán szépségéért. A kerthez való évszázados viszony alapozta a kifinomult udvariasságot; és a személyt tisztelő kommunikációt. Figyelmet, csendet, minőségi figyelmet követelt a kert-ember kapcsolat. S észrevétlen formálta az emberi belsőt; kifejlesztve az odafigyelés új időérzékét a személyre. A növények átplántálták ezt az új minőséget: kivárni, szünetet tartani, meghallgatni. Ahogyan változó színeikben, a kertkompozíció ritmusában odafigyelni, kifinomult "szemmel" látni tanított a kert - az angol társas érintkezés kultúrája ezt a "nemességet" ültette át az emberi nyelvbe. A kert-teremtés igénye mélyen beleívódott-e kultúrába. A gyarmatosítás európai nyers ösztönén is átütött a civilizáció imperatívusza. Az angol hadsereg első dolga a "letáborozáskor" fehér kövek letétele volt: kimérni a kert határait; az ültetendő fák helyét. Máig része a brit íratlan diplomáciai kódexnek a kert telepítése és ápolása az állomáshelyeken.
Az evangélium sorát az emberség művelt kertjének hiányaként olvasom. A közös gyönyörködés és elköteleződés hiányaként. "Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket."(Mt 7,6) Az emberi elutasításnak és bezárulásnak ez a sivataga az, amelyben a visszafordíthatatlan történetek bekövetkeznek. A jóvátehetetlen; a fel nem támadással végződő passiók. Az angol kert lélegzetelállító szépségében; emberséget szólító erőterében lépkedek. S érzem a gesztenye lombjába, rókakesztyű virágába, fűszálak élébe - mint eleven Kőtáblába - írt, íródó parancsolatot. A kert mentésére - kívül és belül - kell készülnünk. A szolidaritás kultúrája emberrel és megsebzett természettel tudja feltartóztatni az emberi eljövendőt; kiégett földeket, erdőket, víztározókat; s legfőbbképpen a globális klímaváltozással egybenőtten: kiégő emberi szíveket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése