Egy Pinter-kézírás margójára
B-év, Úrnapja (Kiv 24,3-8; Zs 115; Zsid 9,11-15; Mk 14,12-16.22-26)
Az élet iránti figyelmet ünnepeljük az Eukarisztiában. Az emberi élet minőségét növelni akaró Istentől tanulhatjuk el az „emelés” lelkiségét. Az Úr teste és vére az örök élet kenyere és a lélek orvossága, már a legkorábbi keresztény tapasztalatban. Ami kihívások-kihívása a keresztény közösség számára: lefordítani és megosztani ezt a tapasztalatot. Elsőként egyházon belül fontos megértenünk: az eukarisztia nem kész tapasztalat. Vétele nem válhat(na) rutinná. Mert: azt a feltámadott Krisztust „esszük és isszuk”, aki a szeretet folyamatos Exodusában él; hisz szüntelenül vonz bennünket az Atyához. S ez nem passzív vonzás. Teste és vére vételével önmagát, mint kihívást adja. Igéje félbe kívánja szakítani a világ bennünk összegződő tehetetlenségét. Látóvá, hallóvá kíván bennünket tenni a kultúra eredendő benső töréseire; mely akadálya a békének, és a tartós szolidaritásnak. Így az eukarisztia nem passzív esemény. Sőt, lényege, hogy el kell váljon az ünnepi liturgia „altató delíriumától”. Az eukarisztia vétele elsősorban döntés: életem akarom, hogy átalakuljon Isten nyitottságába. Akarom, hogy befogadójává legyen Isten nyitottságának. Ettől a mélységes „Exodus-vágytól”, az elindulás és megérkezés akarásától „duzzad” ez az ünnep:„Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom az Isten országában.” (Mk 14,25) Az eukarisztiában igent mondunk egy tartalmasabb személyes történetre, és közös történelemre.
Az Eukarisztia „ehető”. Benne ehető történelmet veszünk magunkhoz. Annak értelmes tartalmát és késztetését az embert megtartóbb életre egyszerre tesszük bensővé. Az eukarisztia vételének értelme elsősorban az, hogy belülről válunk tudatossá történelmünk „rossz” és „jó” tartalmára. Belülről éljük át, hogy sejtjeinken át, testünkbe oldódva érkezik a történelem. A jó. Mert a jóság, a kibontakozás ott van az emberi történelemben, beleírtan, mint egy útelágazás. Az Eukarisztia, mint személyes étkezés, épp attól releváns, hogy szembesít. A történelem a személyben születik. Miként családod története is személyedben. Iránya, menete a személyben vehet új irányt; személyedben. Te magad; közösséged válhat útelágazássá. A személyes tiszta tudat és szív – az akarat – válhat „testévé” az emelkedésnek vagy zuhanásnak. A keresztény közösség élménye ez: a történelem/család sodródása megállítható. Közös emberi lélegzéssel új irányba fordítható. A hitelesség, s persze, e remény lefordítása a világi kultúra számára nehéz. Mégsem lehetetlen. Hiszen az evangéliumi történelem vágya már létezik töredékes, kultúránkon belüli fordításokban. Így nézem Harold Pinter tiszta, erőtől duzzadó kézírását a One for the Road c. darabjának első, 1984-es kiadásán. (Véletlen bukkantam e kincsre Marlborough antikváriumában.) Nem a darab tartalma érdekel most – a politikai hatalommal való visszaélés és kínzások elleni tiltakozás –, hanem az íráskép ritmusa. S a tény, hogy azon kevés nyugati szerzők egyike, akit mélyen felkavart 1956-unk. Erőtől, reménytől, felelősségtől: kiállástól vezetett sorok. Kimondja: ki tudunk lépni a kínzásnak és megtörtetésnek abból a logikájából, amit ez a kultúra mér az emberre középponttalanságában. Pinter darabja rámutat: a másik iránti közöny teszi a legkegyetlenebbé az embert. Figyelem a fehér papíron a tollhegy ritmusát. Mint fekete fehér sumie-tusírás Pinter kézjegye; pedig csupán egyszerű dedikáció. „From Harold”, „to és név”. A tinta máig friss ritmusában, mint ikonon át, emelkedik a történelem. Épp úgy, mint Pinter egész életműve: az etikum lélegzetvétele a rövid dedikáció. Aláírásunkká, általunk dedikálttá lesz-e az evangélium? „Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” (Mt 14,22)
2009-06-14
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése