Georgia O'Keeffe, Fekete írisz
Egy vita margójára
B-év, 11.hét, K. (2Kor 8,1-9; Zs 145; Mt 5,43-48)
Felszín alatti roppanások. Pilinszky írja valahol, hogy a nagy történelmi kataklizmákat mindig mélységes, tompa csend előzi meg. Így olvasom a kibontakozó vitát a cölibátusról a papi e-mail listán. (A Duna TV-n bemutatott Őrült szerelem ez c., Joó Judit által jegyzett dokumentumfilm kapcsán. A film a római katolikus nőtlen, és görög katolikus házas életforma kontrasztja; elsősorban a filmben nyilatkozó katolikus papok cölibátus-fájdalma miatt. Úgy tűnik, elsősorban sebeikről és sebeikből beszélnek, amit meggyőződésük szerint az életforma "kényszerített" rájuk.) Elsőként meglep, mennyire nincs nyelvünk egyházunk e belső kríziséről egyáltalán beszélni. Félelemmentesen. A listán heves papi protest-reakcióink védik a cölibátus értékét, a nélkül azonban, hogy annak tartalmát pozitívan érintenék. Meglepett az a hang is, amit a kristevai lélektan "undorként", abjektként ír le. A filmben nyilatkozó, a papi nőtlenség terhe alatt önnön bevallásuk szerint sérülő, kiégett, vagy akár "csonkult" életutakra döbbenetes erejű a filmet egészében elvető papi reakció. A nyilatkozók "árulók" és teljesen kivetett "idegenek". (Amint valójában azok is a a hivatalos teológia és elöljárói álláspont szerint.) Pedig e mainstream gondolkodásnak látni kell, hogy az életforma kialakult kríziséért felelős az egyház; hisz a cölibátus felvetette kérdések annak az élő hagyományának a része, amibe Krisztus nap-mint nap testesül. Egy közösség, ha felismeri és bevallja krízisét - nem a gyengeség jele. Hanem a megújulás erejéé; sőt, úgy mondanám, hitelességének minősítője. A papság kríziséről való beszéd azt mutatná befelé és kifelé, hogy a keresztény közösség úton van; stratégiát keres hagyományának mélyebb tolmácsolására; s belső megértésére. Talán épp a hivatalosan meghirdetett "papság éve" kapcsán. S e szembenézést addig elvégezni, amíg annak kimért kegyelmi ideje van. Különben félő, hogy bekövetkezik immár egy, az egyházon belüli történelmi fáziskésés. Nem a szekularizációval folytatott viták kényszere alatt, hanem saját, benső szentségi tapasztalatán belül.
Ezért kell nagyon felülvizsgálnunk egyházon belüli abjekt-undor reakcióinkat. Az ítéletek, elutasító állásfoglalásaink mögött mérhetetlen indulatok feszülnek. Döntő, hogy e kérdésben ki tud-e a papság elöljáróikkal lépni mindkettőből: az abjekt-félelem reakciók világából, és az évtizedes struccpolitikából. Az evangélium sorai e válság kezelésébe, és a papság titkának újra-felfedezésébe helyeznek. A görcsök helyett pozitívan kell közel lépni az egyház és önmagunk válságban lévő testéhez. Merjünk hozzáérni és testvérként üdvözölni; mert krízise a számunkra érkező Krisztust hordozza. Ez a félelem mentesség és elfogulatlanság a döntő. "Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!" (Mt 5,43) Addig a katolikus közösség jottányit sem jut előbbre, amíg nem mer szembenézni a cölibátus, mint kizárólagos paradigma kérdésével; sőt, válságával. Persze, összetett, évtizedek óta titkolt, elfojtott terület ez. Az ember, amit elvár a hierarchiától, hogy felelősséggel gondolkodjon el a keresztény közösség e legelevenebb sebéről. S nézze meg a tényeket. Az első és legfontosabb, a papi működés megváltozott közege. Ha őszintén válaszolna pap és püspök a kérdésre: meg tudja-e adni a "hivatalos egyház" azt a közvetlen támogatást, ami a mai lelkipásztori terhelés mellett szükséges a pszichés-spirituális integritás megőrzőséhez? Míg a hatvanas, talán hetvenes évekig papját a hagyományos egyházi közösség és az egyházmegye úgymond "elkísérte"; mára e támaszok minősége épp e közösségek benső gyengülése miatt, elégtelen. Meg lehet-e felelősen hívni fiatalokat a papságra, ha mint egyház, nem tudjuk biztosítani az integritás támaszait? Jómagam szomorúan tapasztalom a papság kritikus elmagányosodását; szó szerint kivérzését. Lehet vitatkozni, én a tények szintjén maradnék. A római mintájú papság, félő, úgy zárkózik be a cölibátus-sebeibe, hogy észre sem veszi, hogy e sebekben él, és ami legalább ilyen fontos, hogy e sebeken keresztül kommunikál a valósággal. Az egyházmegyék "állva halnak meg", s kormányozzák el magukat a kormányozhatatlanság határára. Nagyon komolyan szembe kéne nézni azzal: a homoszexualitás, internet-pornográfia, alkohol-függőség, adott esetben pedofilia; hatalmi-hivatali agresszió, papi burnout; téves gyóntatási és lelki vezetési praxisok: mint gyakorlat jelen van jelen a papság életében. S közben mindenki színlel, hárít, vagy éppen tagad. Pedig az evangélium szelleme épp az, hogy nem kéne félni egy rendszer hiányosságaitól. Épp e "határterületeken" kéne bátran mozognunk, s fürkésznünk az idők jeleit. S papi identitásunknak is kilépni kicsit önmagából; tudni leválasztani magunkat az érkező egyház hangjától. Meghallgatni ezt az Érkezést; kilépni ítéleteinkből, mely az elmulasztott kegyelmi idő projekciója sokszor. "Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is?" (Mt 5,45-46) Az elkövetkezendő évek döntik el, vajon egy konzervatív klerikus hátrálás részeiként éltük ezeket az időket; vagy ellenkezőleg, a jövőre való stratégiai készületben, bátor információgyűjtésben és a közösség valódi szükségeinek felmérésében. "Megvoltak a válaszaink, de közben megváltoztak a kérdések" (Mario Benedetti, kolumbiai marxista író a marxizmus huszadik századi térvesztéséről, The Independent, június 16.)
2009-06-16
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése