Deceleration (Translated by Mr Google)
Listening
to baroque music, I increasingly associate it with "slowing down". Its
repetitions have a kind of cautious "forward progress". Its warmth and
colors illuminate the way and the environment in which this music is
heard. Its intensity and undulating coloratura are an effort to emit
more and more light and to see as much of the surrounding unknown as
possible.
A
related image: Baroque music is like crossing a lake in the dark while
rowing. This is a crossing of the "Red Sea of the Unknown". Our boat
floats in light, we see each other clearly - but we are aware that
darkness surrounds us. Beauty is in contact with everything that hides
beauty.
That
is why I feel the music of the baroque 'humble'. He does not pretend to
know everything about the outside of the ark (the ark of our history).
This music is aware that a turnaround may occur. It does not pretend
to know what will unfold from our present yearning for colors and joy.
Perhaps, precisely for this reason, baroque music is, in fact, as if it
was taking place in the middle of a war (right in the middle of the
army-camp, or in the hinterland?). External history can take a tragic
turn at any time. Whether it is the music of the victors, in royal and
princely courts, theaters, concert halls - but it is always the
beginning of grief for the vanquished. The "light beam" of the Baroque
is thus always bordering on suffering and passing away.
We
need this music more than ever. Perhaps this is the only music that can
awaken our age from its pretensions. Because, paradoxically, our time
is the "damned baroque". We live in a hyper-rational and omnivorous
age full of illusions and pretense. Self-hypnosis with stage props such
as plazas and the sterile order of modern apartment interiors. With a
"show" of super-effective digitally target-controlled, infallible
weapons.
Let
us slow down, now. We are surrounded not by the predictable, the
planned, but by the undulations and darkness of the unknown. The music
of the Baroque - and this is its subconscious - is not the music of
conquest. It is outside of its original age. This is not the background
music of colonialism, on the contrary. Of slowing down, of stopping:
correcting our ways.
That
is why we feel as if it is swirling around an invisible center. It is
not moving somewhere: it points to the here and now. As János Pilinszky
observes this baroque movement: "The main task of a true artist is to
'know nothing' again, to start knowledge over and over again. Only then
can he repeat the extraordinary monologue that a child has with an
object. The children's monologue connects us to the ceaseless creation
of the world. Adults, on the other hand, relentlessly strive to make
sense of things and embed them in the undoubtedly inferior world of
connections." (Conversations with Sheryl Sutton, The Novel of a
Dialogue, Chapter 2).
Baroque
is, thus, the re-emergence of our first playfulness. There is the
desire to start all over again. Not simply to know again, but to love
again.
24.10.2022
A barokk zenét hallgatva, egyre inkább a „lelassítással" társítom. Ismétléseiben van valami óvatos „előre-haladás". Melegsége és színei mintegy megvilágítják az utat, a környezetet, amiben zenéje felhangzik. Intenzitása és hullámzó koloratúrája erőfeszítés mind több fényt kibocsátani, és minél többet meglátni a körülvevő ismeretlenből.
Mások, rokon kép: a barokk muzsikája mint sötét tavon átkelni, miközben evezünk. Átkelés ez az „ismeretlenség Vörös-Tengerén". Bárkánk fényben úszik, egymást tisztán látjuk - ám tisztában vagyunk, hogy sötétség ölel körül bennünket. A szépség érintkezik mindazzal, ami a szépséget eltakarja.
Ezért érzem a barokk zenéjét alázatosnak. Nem színleli, hogy mindent tud a bárkán (történelmünk bárkáján) kívüli kinntről. Tisztában van vele, hogy fordulat következhet be. Nem tetteti, hogy tudja, mi fog kibomlani színekre és örömre vágyakozó jelenünkből. Talán, épp ezért, a barokk zene, valójában, mintha egy háború kellős közepén (a táborban, a hátországban?) játszódna. A külső történelem bármikor tragikus fordulatot vehet. Akár a győztesek zenéje ez, királyi, hercegi udvarokban, színháztermekben, koncerteken - de a legyőzött számára mindig egy gyász kezdete. A barokk „fénykévéje" így mindig a szenvedéssel és elmúlással határos.
Szükségünk van erre a muzsikára, jobban, mint bármikor. Talán ez az egyetlen zene, amelyik felébresztheti korunkat színleléseiből. Merthogy, paradox módon, épp korunk az „kárhoztatott barokk". Épp hiper-racionális és mindenevő korunk van tele illúziókkal és színleléssel. Önaltató színpadi kellékekkel, mint plázák és modern lakásbelsők steril rendje. Szuperhatékony digitálisan célra-vezérelt, tévedhetetlen fegyverek „showjával".
Megállni: nem a kiszámítható, a megtervezett, de az ismeretlen hullámzása és sötétje vesz körül bennünket. A barokk zenéje - s ez tudatalattija - nem a hódítás zenéje. Kilóg eredeti korából (is). Ez nem a gyarmatosítás háttér-zenéje, ellenkezőleg. A lelassulásé, a megállásé: korrigálni útjainkat.
Ezért érezzük, mintha egy láthatatlan középpont körül, kör-körösen örvénylene. Nem valahová halad: az itt és most tétjére mutat. Ahogy Pilinszky János megfigyeli ezt a barokk-mozdulatot: „Az igazi művész fő feladata, hogy ismét 'semmit ne tudjon', újra és újra elölről kezdeni a tudást. Csak ekkor tudja megismételni a rendkívüli monológot, amit egy gyermek folytat egy tárggyal. A gyermekek monológja összeköt bennünket a világ szüntelen teremtésével. Ezzel szemben a felnőttek rendületlenül azon erőlködnek, hogy megértsék a dolgokat és beágyazzák azokat az összefüggések kétségtelenül alsóbbrendű világába." (Conversations with Sheryl Sutton, The Novel of a Dialogue, Chapter 2).
A barokk, így, az első játékosságunk felszínre törése. Ott van benne a vágy, hogy újra kezdjünk mindent. Nem szimplán újra megismerni, de újra megszeretni.
24.10.2022
