Nézőművészeti akadémia

Male-gaze az Engedetlenek csoport kiállításán

Nézőművészeti akadémia

C-év, 25.hét, Cs. (Préd 1,2-11; Zs 89; Lk 9,7-9)

Julia Kristeva A Szamuráj c. regényében érdekes lapra bukkanok. Olgának, Kristeva önéletrajzbeli alteregójának írja Carole. Levél Kínába, olaszországi zarándokhelyekről. Egy lap két oldala a papíroson. Mélyen szimbolikus. A katolikus Carole a racionalista, nem hívő Olgának. „Emlékszem a rózsák nehéz illatára amit csak Firenzében találsz, átitatva az izzó, de mindvégig gyöngéd Napban; mely felmelegíti nedveit, mint az ügyes parfümkeverő. Rosalba hatalmas rózsacsokrot gyűjt, mely néha krémfehér, néha karmazsinvörös vagy bíbor, és elmegyünk, odahelyezzük Szűz Mária lábaihoz. Te tudod, mit jelent ez − az ikonok varázsát. A boldog lányka gyertyát gyújt, s vár, hogy a Madonna felnyissa szemét, és az Isten Anyja rápillant. De talán nem érted − te mindig szuper-racionális voltál."

Ha létezik körülöttünk ez a multikulturális világ, s ha valóban beköszöntött a pluralizmusok ideje, ezt kéne megértenünk. Ezt a kettősséget. Mondják, az ember mikrokozmosza a nagytörténetnek. A posztmodern kicsinyített mása minden ember. Egy élő katolicizmus megértené, hogy korunk kettősségét hordozzuk magunkban. Minden ember lelke, mint Kristeva regényében, mindkét világra hangolt. Hitre és nem hívő identitásra. Ezt a kettősséget hordja minden ember. Minden közösség. Mint a fenti levélváltásban, különbözhet nagyszülők és unokák, anyák és gyermekek, anyák és apák világa. Különbözik is.

A kereszténységnek meg kéne békélnie ezzel a kettős tudattal. Elfogadni végre világunk pluralizmusát. A kultúra autonómiáját. Lehet, hogy „agresszív a szekularizmus." Mégis, egy európai kereszténységnek türelmesebbnek kéne lenni a világgal. Türelmesebbnek a bennünk élő szekularitással. Egy ilyen katolicizmus többre jutna a kultúrával. Persze, ehhez az odafigyeléshez alázat is kéne kard-ki kard konkvisztádor önmagától. Mielőtt haragvó főpapok kárhoztatnák a „liberalizmus blődségeit", szemlesütni kéne. (Mostanság. Nem kicsit. De nagyon.) S belátni alázattal, hogy épp a kard-ki-kard katolicizmus volt a kárhoztatott „ateizmus" forrása. Addig nagy gondok lesznek a világban, míg az egyház a kultúrára nem tud önmagaként tekinteni. Mint amihez tartozik. Melynek autonomiája iránt felelősséggel tartozik. De legalábbis isteni türelemmel.

Mayer Mihály pécsi püspöknek ezt a türelmet kéne tanulni. Egy kiállítás kapcsán. Valahogy úgy, amint Kristeva regényében Carole ír. Mert nyolc lengyel nő, bizonyos értelemben, levelet írt nekünk. Kiállítást. Hogyan látják ők, ahogyan őket látják. Nevük is mutatja, „Engedetlenek" a 'Male-gaze-nek', a tárggyá tévő férfitekintetnek. Nők, érzéseikről írnak. Lengyelek. S vendégek. Európa kulturális fővárosában. Nem „nemzetrontók". Nem kereszténységünk megrontói. Talán ismerni kéne a lengyel koncept-art hagyományát. Mely lázadni a kommunizmus alatt tanult. S mely Lengyelország (fő)papjai, anno, ott voltak ezeken a tárlatokon. A Jaruzelski diktatúra idején. Talán ezért (is), eszébe nem jutott a kinti klérusnak elítélni őket Krakkóban. Meglehet, ott a buzgó informátor is kevesebb.

Megnéztem a botrányos képeket. Valóban botrányos. S valóban életszerű. Nők fenekében hatalmas férfiszem. Akkora, mint egy harmadik fenék. Nos, ez az a bizonyos ʻmale-gaze'. Férfitekintet. Én azért vélelmezném. Hátha ezek a nők mégis érzékeny művészek. S hátha annak a bizonyos férfi-tekintetnek újrafogalmazói. (Emlékeztetőül, a feminista művészettörténet tárta fel az impresszionista képeken, hogy a nők által készített képek kis látószögűek. Nőket mutatnak, szobabelsőben, a házi munka, a szoba terében. Míg a férfiak tágas tereken hódítanak. Szabadon. Rozsika Parker, vagy Griselda Pollock művészettörténészek műveit érdemes forgatni tárlatlátogatás előtt.) Nos, hátha, e lengyel nők egészen katolikus érzékenységgel, kifejezik: hogyan kezeli nőiségüket e vad kapitalista világ. Melyet a hatalommal bír(ál)ó férfitekintetek irányítanak.

2010. szeptember 22.