Díszmagyar háttérrel (forrás: fortepan.hu)
Kastélyátló (földszinttől emeletig)
Badacsony. Egry József, a Balaton festőjének emlékmúzeuma. Fenn a hegyen, Szegedi Róza emlékház. Férjével, Kisfaludy Sándorral (1772-1842) töltötték itt a nyarakat, s gazdálkodtak a szőlőhegyen. Nyilvánvaló, a kerti borkóstoló helyre inkább jönnek az emberek, mint a múzeum kedvéért. A tárlók tablóképein a Niklai Berzsenyi kúria után már ismerős társaságba csöppenek. Bessennyei György, Kölcsey Ferenc, Kazinczy Ferenc, és a Kisfaludy által példaképnek tekintett Berzsenyi Dániel. Levélváltások. Egymás kölcsönösen olvasott, és továbbszőtt munkái. A magyar felvilágosodás és reformkor párbeszéde. A ház maga arról is nevezetes, hogy itt ébredt Kisfaludy és Szegedi Róza szerelme. A ház paraszt-barokk. Tágas és levegős szobákkal. Múzeumok mozdulatlansága. Mégis, különös harmóniában a kinttel, mely élettel tölti meg a köztünk lepréselt múltat. Künn a badacsonyi szőlőhegy édes tehertől nehezül. A XIX. század magyar irodalomtörténete azzal kezdődött, hogy 1801-ben megjelent A kesergő szerelem, amelynek költője egyelőre Himfy álnév alá rejtette magát. Egyszer beérnek a művelés alá vett tájak.
Az egyház sorsa meglepően hasonló, mint irodalmi emlékhelyeink. Már maga a név is ellentmondás, irodalmi emlékmúzeum. Hogyan lehet, ami élő, ugyanakkor múzeum? Mai nyelvünk alapja holt nyelv? Passzív kincs? Tárlókba zártan; belenézetlen tükrök. S mégis bennünk élnek, és bennük élünk. Máig használjuk nyelvújítás korabeli szavaikat: mozdony, függöny, pillangó, lényeg. Így van ez emberséges mozdulatainkkal is. Még őrzik, amiből kinőttek, a keresztvetést, az imát, vallási gyakorlatainkat. Az Igére figyelést.
S figyelem "Somogyországot". Amerre járok, szegény vidék. Vendégemmel az ozorai templom előtt ülünk. Szendvics-ebéd. Az országban talán itt, a "puszták népe" vidékén a legérintetlenebbek a falvak házai. Szó szerint, évtizedek óta fáradnak az idővel. A templom belülről meglepően ápolt. Ellentétben külsejével. A téglalépcsők hiányosak a bejáratig. Mária jobb keze letörve. A csuklónál. Krisztus lába hiányzik a kőkeresztről. Ültünkben egy lánygyerek jön. Ahányszor elhalad mellettünk köszön, "csókolom". Barátnőjére vár. Hatodikosforma. Megérkezik. "Szia, Csöves", üdvözli. Leülnek velünk átellenben. Mosolyogva figyelem, s fordítom vendégemnek gyermek-kommunikációjukat. Valamin látványosan panaszkodnak. Egymást erősítik a méltatlankodásban. Kajlák, kedvesek. Láthatóan együtt élnek a falu rezdülésével. Kamaszfiúk jönnek. Átkiáltanak nekik.
Az Ozorai-Pipó Várát nézzük. Várni kell a következő idegenvezetésre. Addig megnézem az Illyés Gyula életmű-kiállítást a földszinten. Sok az idézett írás tőle. Kézirata. Korai, még istenes verse. Megdöbbentő önvallomása. Amikor tizenkilenc évesen, három évre kiment Párizsba, semmit sem látott a "puszták népéből". Első hazalátogatása után viszont elemi erővel érinti meg. Amit lát, felkavaró nyomor és szegénység. Ebből a kontrasztból és felismerésből indul útra.
Szeretem a szimbolikus egybeeséseket. A várkastély-kiállítás a legfelső teremben herceg Esterházy Antal visszaemlékezéseivel, az utolsó Esterházy-évek történetével zárul. Lenn, a földszinten, a cselédszobák szintjén Illyés. Az emelet, a hagyományos nemesi szint az épületben, Esterházy. Őszinte sorok. Felnőtt sorok, anyja, apja, családja, és hazája iránti tisztelet. Az őszinteség ugyanolyan mélyről fakad, mint Illyésé. Mindkettő letűnt világ; pontosabban, még úgy ahogy, mozdulatainkban hordozott történetek.
Megfogalmazódik bennem, hogy az egyház traumái a társadalom traumáit fogalmazzák meg. Másik oldalról. Nincsenek külön mállások, vagy külön emelkedések. Itt és ott is ugyanaz az alany némul el. Igen, így pontosabb. Az egyház némasága a társadalom némasága. Ha egyik "pszichés tere" gyengül, a másik is védtelenebb. Egyik analízise, a másik analízise is. Ennek fényében mondom, hogy templomainkban - adja Isten, hogy tévedjek - alvó embereket látunk. Nem minősítése ez az embernek. Hisz anyák, nagyszülők, férfiak, és nők. Érző emberek. Szembenéznek az élettel. Passzív emberek. Mint a keszthelyi Kármel esti elmélkedésén. Lehajtott fejjel. Templomsötéttel vállukon. Nem ők alszanak el először. Hanem mi, papjaik. Rohanunk, halálosan kifáradunk. Jó lenne kívülről látni magunkat. Jó lenne, ha egyszer püspökeink betévednének, s egy szögletben megállnának. S megfigyelnék papjaik arcát. Hangját. Híveiket. S ki mernék mondani, értékelni, amit látnak: a melankólia keresztjét hordozzuk. S értenék, amit csak kívülről, kitelepített hercegek, Puszták népére döbbenő hazatértek éreznek. S itt, e hiányon keresztül próbálnák meg szeretni szenvedő, szekuláris kultúrájukat. Mert csakis meglátva kegyelem és szekularizáció viszonyát; összetartozását. Csakis ez nyit fel bennünket, mint egyházat. S leplezi le akár bezárkózásainkat, akár politikai kardcsörtetésünket. Nemegyszer: bársony kardhüvelyeink dörgölködését a hatalomhoz. Kinyílni. S csak belélegezni, egészében a mát. Addig tágítani tüdőt, s cserélni levegőt, amíg úgy nem tudunk tekinteni a posztmodern alanyra: mint "magunkszőrűek." (Illyés Gyula szép kifejezése ez. Kontrasztja a "magunkfajták" - "magukfajták" épp ezekben az években rögzült fordulatának.)
Indulás előtt még átmegyünk Vendégemmel az Ozorai régi kocsmához. Petőfi itt lépett fel először, mint színész. Szavai ménesének körme itt kezdett el dobogni; nyelvi pusztánkon. S elcsodálkozom, milyen gazdag is a kegyelem közös története köztünk. A "magunkszőrűségünkre" való nyitottságban.
2010. szeptember 15., Badacsony, Ozora.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése