Szembenézni a célkereszttel/ átmenni a célkereszten

Krisztusarc (üvegikon)

Szembenézni a célkereszttel, átmenni a célkereszten

C-év, 24. hét, P. (1Kor 15,12-20; Zs 16; Lk 8,1-3)

Nagy lecke énünk határainak története. Ki határozza meg, hogy kik vagyunk? Ki, milyen vélemény méri ki határainkat? Nem is tudjuk, mennyire függünk attól, hogy környezetünk milyennek lát bennünket. Éveket, évtizedeket, talán egész életünket eltöltjük úgy, hogy függünk a külső hangon. Félünk, ha rossznak látnak. Félünk az intésektől, a figyelmeztetésektől. Identitásunk − nem valljuk be − tekintélyfüggő.

Most valahogy olyan a világ, hogy kihasználja függéseinket. Politikus függ a külső képektől. Újságírók függnek a kommentektől. S különösen, a hívő ember, függ, kiszolgáltatott a világ „megvetésének", vagy elismerésének. Egyházi elöljárók, papok, s hívek életében felnagyítva látom. Félnek, milyennek látja őket a világ. A környezet. Így vagyunk kiszolgáltatottak a másik kívülről alkotott képének rólunk. S valahogy ez a világ egyre inkább átgyalogol „rajtunk." A külsőségek diktatúrája ez az identitásában elbizonytalanodott emberen. S így hajlik, görnyed zsugorállásba a személy. Celebek. Hétköznapi lencsevégre kapottak. Célkeresztbe fogottak. Mert keserű iskola a bulvár célkeresztjében állni. S valahol, mind azok vagyunk. Kiszolgáltatottak a külső határmegvonóknak. Akik megmondják, hogy ki vagy. Belülről zsarolnak azzal, hogy mi van akkor, „ha nem szeretünk téged." „Majd mi megláttatunk." S félünk. Voltaképpen önmagunk valós lehetőségeitől félünk. Megfelelni akarunk. Azonosulni. Hinni a másikban, s elfogadva lenni.

Nehéz ezt megfogalmazni. A másik szemétől függő lények vagyunk. S betegesen összezuhanunk − sebezhetőségünk ez −, ha vádolnak bennünket. Pedig meg kell tanulnunk a függetlenedést. Nem azt nézni, hogy milyennek lát x. vagy y. „Figyelemtekintély". Pedig a döntő az, ki vagyok valójában. Önmagam előtt megállni. Úgy látni magunkat, ahogyan az Isten. Ahogyan a béke Angyala lát, eltűnődve sorsunk felett, összekuszált emberi rétünkön. Ahogyan Puskás Öcsi mondta futballistáinak. „Tessék játszani!" Ennyi volt az instrukció. S megnyerték az Európa Kupát, esélytelen kiscsapat. Nem is sejtjük, mennyi energia szabadul fel bennünk. Az, ami elmegy arra, hogy mások milyennek látnak bennünket, s amely energiával a saját tekintetet elfojtjuk. Istenét. Nos, ez a pozitivitás hiányzik ebből az országból. Szemek szögletéből, nyelvek éléről.

Az evangélium csodája ez a pozitivitás. Jézus megy. Mindegy, valaki bűnös, szent, bukott vagy példakép. Mindegyikük között áthalad. Kijelöli az én valós határait. Elmondja, amire csak a kegyelem képes. A kegyelem, e régi egyházi kifejezés. Jézus elmondja, hogy „éned" hitelesen mindig csak Istennel határos. Minden más tekintet betolakodó, s csak töredékesen lát. Azaz: kegyelem egyenlő függetlenséged. Nagy lecke énünk valódi határainak elfogadása. S eszembe jut még valami fontos. Az a bizonyos „hét ördög ment ki", mert igen, ez a kulcs. Az énképünkből távozó idegen tekintetek. Ha ezek belőlünk távoznak, Istenből is „kiűzetnek" idegen tekinteteink. Mert ez a világ olyan világ, ahol tanulni kell nem-félni a külső tekintetektől, hanem szembenézni. „Történt azután, hogy bejárta a városokat és a falvakat, prédikálta és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő, és néhány asszony, akiket meggyógyított a gonosz lelkektől és a betegségekből: Mária, akit Magdolnának hívnak, akiből hét ördög ment ki, és Johanna, Kúzának, Heródes helytartójának a felesége, valamint Zsuzsanna, és sokan mások, akik segítették őt vagyonukból." (Lk 8,1-3)

2010-09-16