Álomfe(le)jtések

Magyarországi képek, forrás: fortepan.hu

Álomfe(le)jtések

A keszthelyi öblöt bejárjuk hajóval. Gr. Széchenyi Ödön Hableányának hasonmás-hajóján utazunk. Friss szél. Gyenesdiás, Vonyarcvashegy a távolban. Különös rálátni a városra. Tornyaira. Dél van. Mindent kitölt a fény.

A reggelek álomelemzéssel telnek. Ma reggel, azt hiszem, kezdem érteni egy-egy összefüggését. Melyet a tudatalatti mint egyetlen most-ként mond ki. Mint pók a hálóit Fonyódi házigazdámnál, állandóan újra-szövi és mondja történetét. Álmomon belül elaludtam. Különös történet. Sötét osztályteremben, régi iskolámban. Osztálytársaim énekelnek. De úgy, mint kamaszkorunk énekóráin a népdalokban bosszantve énektanárunkat. "Házun KELŐTT, kedvesédeSANYÁM, van egy maga SEPERFA." Angolul éneklünk, a hangsúlyokat tudatosan rossz helyre rakva. Álmomban érzem, ez nem helyes, én nem csinálom. Azért sem. S hátramegyek, és elalszom. Aztán mikor felébredek, látom, hogy tanáraink örültek a hallottaknak, mégis, és már jönnek köszönteni bennünket. Erre már én sem akarok kimaradni. Visszasomfordálok a helyemre, s úgy teszek, mintha én is énekeltem volna. S bekapcsolódom a bennünket üdvözlők, életünkről érdeklődők társalgásába. Vendégem elmondja, hogy a jungi szimbólumrendszerben ez olyan álmot jelent, amikor az ember a mély-tudatalattiba ereszkedik. Magyarázata érdekes. Más vagyok, különbözöm, kiválok. "Elalszom." Utána pedig, igyekszem megfelelni, visszaállni, hasonulni a többiekhez. A normákhoz. A "normalitáshoz."

Vendégem évek óta ismer. Amikor rendem, három évvel ezelőtt egy névtelen feljelentés hatására (gazdasági visszaélés) mint egy közönséges bűnözőt - ártatlanság vélelmét sem megadva - kidobott magából, Londonban ők fogadtak be. Mert így éltem meg. Végignézték azt, hogy egy negyvenéves férfi hogyan próbál talpra állni újságcikkek, hajtóvadászatok után. Úgy, hogy munkájából odahaza indoklás nélkül felállították. Soha nem kérdezték, mi igaz, mi nem. Persze, kisvárosokban ez olaj a tűzre. Ha eltávolították, persze, hogy igazak a vádak. Pedig már aznap őszre kiderült, az ügy még csak gyanúsítási fázisba sem került. Közönséges tanúként hallgattak meg. A rendemtől kértem a rehabilitációt. Nem kaptam meg. Lelkük rajta. Lelkem rajta. A történetből tulajdonképpen mindez mellékes. Szerettem a munkám. Perszónám, hozzá tapadó szerepem is. Talán túlságosan. De Vendégem ez a történet másodsorban érdekli. Ami izgatja, katolicizmushoz való viszonyom.

S engem is izgat ez az állandó birkózás. Visszatérő álmaim, szerinte üzennek. Hosszú belső kutakodás után előkerül a legfájdalmasabb, ezekből az időkből. "Halottakat ettem." Sötét volt az álom színe. Mélytudatalattiba ereszkedve ismét. Máskor "saját csontjaimba néztem és ott futott történetem." Vendégem néz rám. Tudom-e mit jelent? Mert nagyon beszédes szimbólum. Mély benső konfliktusban vagyok. Naplóm nyelvében amikor a katolicizmusunkat írom le, dominálnak mint szervező szinonimák. Hanyatlás, sötét, haldoklás, mállás, bezárulás. Vendégem szerint, az osztálytalálkozós énem, az álmomban elhallgattatott "Másság" halottnak, mállónak, bezárulónak látja azt, amely vallási közegben élek. Halottnak, haldoklónak látja - ez ellen tiltakozik. Meghallgatatlanul, leg-mélyben. Szerinte nagyon érdekes. Hogy lehet, hogy egy pap egyházi perszónáktól mentes énje kimondja: "nemélet vesz körül." Valami baj van e külső nyelvben, s ezt a bajt próbálom megérteni. Önmagam előtt is elfogadtatni. Vendégem azt is mondja, nagyon fontos állapot ez. Épp önmagára rálátni képtelen "katolicizmusom" számára. Kint vagyok belőle. S egyházi kultúránk krízisére rálátni csakis kívülről lehet. Meg kell tanulnom nem függenem a külső véleményeken. Az "osztálytalálkozó", a többség elvárásaitól. Azt is mondja, ha most visszamegyek közegembe, mely kivetetett, mert nem tehet mást, végleg elásom azt az énem, amelyet a rendszer kasztrált.

Mondom Vendégemnek. Igen, annyira nehéz hordozni a kivetettséget és másságot, hogy visszavágyom. Normális akarok lenni. Nem akarok gondolkodni. Nem akarok másként érezni, csak könnyebb legyen már. Nem akarok mást, békésen plébánián ülni. El-elmisézgetni, nem túl sokat agyalni vasárnapi prédikációkon. Ellenni. Azt csinálni, amit elvárnak. Hogy ne bántsanak. Ne jelentsenek többet fel. Elfogadni, belátni végre, hogy rossz voltam. Elhibáztam az elhibázhatókat, és éljek a keggyel, hogy újrakezdhetek. Megbocsátják azt, amit nem követtem el. De legyen, csak legyen békém végre. S ehhez hasonlókat gondolok. Vendégem elmondja. Nem, nincs visszaút. Nem lehet visszaút. Ez a rendszer soha nem fogad vissza. Soha nem bocsát meg. Nem tudja, de nem bocsáthat meg. És hogy meg kéne próbálnom visszanyernem az elfojtott, kreatív, szabad énem. S nem külső ítéleteken, újságírók cikkein, félelmekben bízni, nem apátban, nem püspökben, nem "egyházban". Hanem egyedül Istenben.

Apró mozaikok persze. S azt mondja Vendégem, hogy ez a Londoni napló, amit írok, nyelvi növekedés. Ezerszer újrajárni a kiút reményével a labirintust. Nyelvet adni a Labirintusnak. Hogy egyszer beszélni tudjon. Labirintus-katolicizmusunk. S Vendégem azt is mondja, vagy ezt már én teszem hozzá, felismerésként. A honi katolicizmus válsága nem különbejáratú válság. Amiben birkózok, általában magyar kultúránk válsága. S hogy figyeljem meg, egyszer ez a Napló majd közérthető módon beszélni fog. Mint ahogy egy nő, egy anya írja napokban. Figyelemmel kíséri ezeket az írásokat. S higgyem el, ezek a dolgok, úgy érzi, úgy tűnik, mind több embert foglalkoztatnak belül.

De vissza a délelőtti Fénybe. Tényleg, gyönyörű, melengető napsütés. S a reggeli felismeréstől egész megkönnyebbülök. Nem változik meg a helyzetem, nem váltódik meg, csak rálátok. Van fölötte, vagy fölülrőlje e birkózásnak. Jó a kirándulás. S igaza van Vendégemnek, sok energia, amit arra fordítok, hogy eltagadjam tudatalattim üzenetét, felszabadul majd. Mint a hajóút öröme. S valóban, kisebb csoda. Amikor a kapitány bejelenti, hogy jegyeink sorszámából tombolán egy üveg pezsgőt kisorsolnak, már tudom, hogy megnyerem. Mondom angol Vendégemnek, hogy keresse meg a jegyeket, mert tombola lesz és nyerni fogunk. Mint a zen nyíllövésben, érzem, bekötött szemmel is, hogy kihúzzák sorszámunkat. Hullámok fölött siklunk. Egy utas kislányt kérnek be a kormánykerékhez. S mondja a kapitány a kezemben lévő számot. 9317073. Vendégem rámnéz, és nevet. Honnan tudtam?

2010. szeptember 14.