Nikla, Berzsenyi kúria a költő mellszobrával
Találkozás Berzsenyivel; somogyvári bencésekkel
C-év, 23, hét, V. (Kiv 32,7-11.13-14; Zs 50; 1Tim 1,12-17; Lk 15,1-32)
Egészen bizonyos vagyok benne, az elmúlt években fontos küszöböket léptünk át. Mint magyar kultúra, közélet, haza, és egyház. Mint családok. S mint emberi szív. Közös határátlépés volt ez. Mégis, a nélkül beszélünk, mint fenti közösségek, hogy figyelmet szentelnék ama bizonyos, közösen átlépett küszöbnek. S ha érdekközösségek hanyagolják - rosszabb esetben tagadják - a közös történetet, akkor ott valami "mocsaras" történet kezdődik el. Forgácsolódnak eszmék, energiák, és az egyébként a mindennapokat kitölteni hivatott szeretet.
Angol vendégemmel ilyesmiről beszélgetünk. Ahogy kértem, Julia Kristevát olvas. Egyházképét, valláskritikáját. Hogyan lát egy európai gondolkodó, nem hívő, kívülről egyházat és vallást. Humanistaként, a szekularizáció közepette. Kristevát a fenti határátlépés érdekli. S meg is nevezi: a kultúra nihilizmusát. Munkái tulajdonképpen arról szólnak, hogyan lehetne mind pontosabban megnevezni a Jelentés-vesztést kultúránkban. Hogyan őrizhető meg a pszichénk érzékeny tere. Az azonosulás, a hit képessége a másikban, s a másik felkínálta igazságokban. "A vallás nem illúzió. Legalapvetőbb lelki funkciónk, vallás-előtti szükségünk a hit a másikban." Kristeva fontos választ ad töprengéseimre. Igen, az a bizonyos határ, amit közösen átléptünk, a másiknak hinni tudás képességének elvesztése. A pártkommunikációk, veszélyessé nagyítva, már rég erről szólnak. Az elvileg rájuk bízott agyak regimentírozása. A tréningezés a bizalmatlanságra. Sőt, a feljelentésre. A Fidesz elszámoltatás programja ezért elfogadhatatlan. Mert a legveszélyesebb mintát égeti a köztudatba. Egyébként is, egy olyan közösségben élünk, ahol a korrupció orvoslásához a jogi eszközök bár szükségesek, ám önmagunkban elégtelenek. Ama bizonyos közösen átlépett küszöbről való beszéd kéne, hogy megelőzze. A nihilizmusok, amik fölött járunk; s amikből, sajnos, az egymást dekonstruáló pártkommunikációk táplálkoznak. Tessenek megnézni a hírportálokon a kommenteket. A legpontosabb tükörképe nemcsak az egymást váltó politikai eliteknek. Az átlépett, közös "emberség küszöbének" is. Valahogy így definiálhatnánk a nihilizmust. Mint közösségvesztést. A közös emberség elveszítését.
S megfogalmazom angol vendégemnek az egyházak kívánatos szerepét e helyzetekben. Megláttatni a közös határvesztéseket. Feltárni azokat a lépéseket, melyek fokozatosan radírozták ki a társadalmi szolidaritást. Ebben látnám az egyház mai küldetését a mai magyar társadalomhoz. Leválni - nem pusztán a hatalomról - hanem a nihilizmusokról, melyre annak kommunikációja épít. Kritikáját adni a kornak. Egyenlő távolságot tartani a pártoktól. S vállalni - hatalmi nosztalgiáink ellenében - az "egyenlő közelség" kockázatát. Ha a történelmi egyházak erre képesek, akkor láthatóvá válnának azok a határátlépések, melyeket nem lett volna szabad megtennünk.
Angol vendégem elmondja, náluk a katolicizmus, kisebbségi volta miatt, más logika mentén fejlődött. Alázatosabban. Épületekben, külsőségekben is visszafogottabban. Szerinte a hatalmi közelségből kihámlani a legfontosabb feladat. Konstantin, Kis-Pipin, Nagy Károly óta? Mondom neki, a publikáció a kegyelem és a világi kultúra leghatárán, ilyen alkalom. Megtapasztalni azt a szegénységet, melyet csak toll hegyén, "történelmi épületekből" kilépve lehet. Dialógust építeni nihilizmusainkról, a magyar polisz erővesztéseiről. Megindulni abban a sebző labirintusból, melyet a táblabíró világban, kommunizmusban, s rendszerváltásban tovább növeltünk. Ráébredni, hogy tékozló fiak voltunk. S tékozló fiakat neveltünk.
Délután kisüt a nap. A somogyvári bencés apátság romjait látogatjuk meg. Elnézünk a Badacsony, s Ábrahám hegy irányába a Balaton felé. Csönd. Mint a László-kori alapításkor. Szép a táj. Majd Nikla, a Berzsenyi kúria és emlékmúzeum. A szobák, reformkori könyvek csendjét hallgatom. Rokon azzal a nyelvi kezdettel, melyet a somogyvári bencés monostor hozott. Azon elmélkedem a kúria kertjében, hogy ezekhez a nemzeti kegyhelyeinkhez kéne visszatérni. Tanulni, megfigyelni azt a benső tájat, mely "történetünk előtti." Melyet nem szabdaltak a már említett határátlépések, melyeket nem kellett volna, hogy megtörténjenek. S nézem, Berzsenyi képe mellett a Kis János lelkipásztort ábrázoló metszetet. Ő fedezte fel Berzsenyi tehetségét. Bizalom ébred bennem a figyelmes egyházi szem iránt. Lehet szemünk a korra. Mint ahogyan a niklai kert fái máig Berzsenyi verseinek hangulatát idézik.
2010. szeptember 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése