Sepsiszentgyörgy, régi zsidótemető (M.H. Koppány felvétele)
Gyermek és „aNGYAL"
C-év, 22. hét, Sze. (1Kor 3,18-23; Zs 23; Lk 5,1-11)
A történetmondás hallatlan bátorság. A kisgyermeket érdemes így megfigyelni. Ugyanazzal az izgalommal szövi az elbeszélés fonalát, ha eseményt idéz fel, vagy ha fantáziál. Lénye mindkettőben lángra lobban. S e történet − életmondás − lényege, hogy a kettő közt nem is érez külön határt. Hisz ő történik az elbeszélésben. Az ő s szerettei élete bontakozik. A gyerek élete mindig történő történelem. Nincsenek benne leállások, stagnálások, üresjáratok. Felnőtt történetünk − még önmagunk előtt is titkolt − homokzátonyai.
A gyermek történetmondását érdemes felidézni. Bankautomatákból pénzfelvételek, kocsi leállítások, családi rohanások közt. Mert e visszapillantásban, voltaképp önmagunkra, történelemhez való viszonyunkat látjuk. Elvesztett képességünket a „nagytörténettel" szemben. A gyereket, valami csoda folytán, nem gyűri maga alá a történelem. Ez a nagy, kollektív, személytelen és arctalan szörnyeteg maga is megszelídül a gyermek „meztelensége" előtt. A történelem leküzdhetetlen túlsúllyal küzdő angyalának arca mégiscsak arcainkból összegződött azzá, aki, pontosabban ami. A gyermek sebezhető történetmondása épp feledett, személyes orcáit idézi fel. S milyen különös. A nyíló és növekvő értelmű gyermekre pillantva: türelmünk. A gyermek történetmondásába belépve, mi, a történelem kavargó masszája, megtorpanunk. Saját küszöbeinken. Ott, ahol tajtékzó hullámverés lenne máskülönben, belecsöndesedni vagyunk képesek a gyermeklét aurájába. A szíven talált történelem. Igen, ez vagyunk a gyermek jelenlétében.
De miért is mondom mindezt. Igen, megvan: a történetmondás bátorsága. Meggyőződésem, őrült és világháborúk sebeit hordó történetünk újra érinthető. Alakítható lenne. Ha visszakapnánk, újra kiművelnénk magunkban a gyermek történetmondó bátorságát. Több ez, mint visszatérés az első naivitásba. Azzal a nagy „angyallal" való, első szembenézés bátor izgalma ez. S kollektív történetünk, mely lesütött szemmel jár, újra megtanulná a kezdetekre emelni tekintetét. Úgy képzelem, valami ilyen, kölcsönös érintésekben szelídül a Történet. S szelídül maga az Isten is, újra beszélő Lénnyé köztünk. Nem nehezebb ez, mint romló kapcsolatokban házastársaknak, „angyalosódó" szerelmeseknek megálljt találni. Még mielőtt történelemmé lennénk/lennél.
Ott, a Galileai tenger partján valami hasonló történik, mint amiről beszéltem. Ott, a kibogozhatatlan nagytörténelem világvégi csendjében. A „porfészek Galileában." Cézárok abszurd távolsága; mégis abszolút leigázva. A jeruzsálemi Templom is hamarosan végleg pusztulóban." Hasonlatot? Temetők porát kézbe véve érzed át a történelem, mint „aNGYAL" tehetetlenségét. A gyermekkor zéró-pontját? Nyelvünk zérópontját érintjük ilyenkor? S nem is kell kézbe venni a port. Elég ha szemeddel érinted. Soha nem éreztem mélyebb történelmi némaságot, mint a hajdúsági temetők homok-szárazságát. Nem, vagy legalábbis fontos kitérő ez. Ami ott történt, az evangéliumi halfogás-jelenetben, ezt illusztrálandó. Megrémült halászok. Hálójuk szakad a bőségben. Mégis, fájdalmas ébredésként élik meg a velük történő csodát. Halak némasága, az életük kereteit kimérő víztükör. Konok őrtornyok. Helyhez, „röghöz", történelemhez köttetésük. Mint hirtelen, arcot ért pofon legyinti meg őket az „aNGYAL". A történelem, s benne személyes sorsuk tehetetlenségének tudata. Nincs a dolgok kollektív gördüléséből kilépés. Nem illdomos. Halász maradjon hálójánál, úr maradon úr, szegény ember gyermeke legyen pap. Monostorok ne gondolodjanak a falaikon kívüli világról. Mert nem lehet, hogy egyszercsak arra választassunk ki, hogy e kollektív arctalanság nevében beszélni kezdjünk. Szemébe nézzünk szemtelen-ségünknek. Kihűlő szerelmeink naplóját írni kezdjük. S egyszercsak a gyermek hitével felfejtve, majd újra írva a sorokat. Azt hiszem, ez a legjobb szó rá, evangéliummá. Jó hírré. Az nem lehet, hogy mi és az „aNGYAL" újra leülhetünk és figyelhetünk arra a Gyermekségre, akivé, akibe Jézus visszaérinti Pétert. „Ne félj, ezen túl emberhalász leszel!"(Lk 5,10)
Ne, ne tévesszen meg bennünket, hogy ez a világtörténelem legszebb mondata. S talán a legfontosabb is. Történetmondásunk tragédiája, hogy csak ideiglenesen rendülünk meg minden szépségtől és jótól. Számomra a történetben a legfontosabb, ami mégis bekövetkezik. A visszaszerzett gyermekkori bátorság mozdulata. Hogy Péter és társai vissza merik érinteni a történelmet. Mégpedig jó szóval. Mert a keresztény történet lényege ez. Nem a konstantini behódolások. Nem is ezen elnémulástól ezerszeresen fenyegetett közösség saját gondolkodóinak elnémítása. A döntő, igen: az a bisonyos gyermektől ellesett történetmondás. Mely „ugyanazzal az izgalommal szövi az elbeszélés fonalát, ha evangéliumot idéz fel, vagy ha fantáziál." Nem hiszem, hogy lenne más beszédmód, mint a történelemszelídítő Gyermeké. Ez az európai kereszténység egyetlen hiteles hangja. S a keresztény közösség, ha ezt a hangot veszítette el, ezt kell visszaszerezni. Kiiktatni birodalmak s kormányzatok bennünk folytatott mélyrepülését. S meggyőződésem, a történetmondás, hogy hogyan történt ez a vesztés, épp olyan fontos történet, mint az „aNGYALt" − kisbetűssé bukott történelmünk − megrendítő evangéliummondás. Bármennyire is hárítunk.
2010-09-02, Debrecen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése