Overdose, mon amour!

Overdose a magyar csodaló "A Pavlov jó gazda"
című nótát énekli nekünk, a hálás közönségnek.

Overdose, mon amour!

C-év, 22. hét, K. (1Kor 2,10b-16; Zs 144; Lk 4,31-37)

Overdose, a magyar csodaló a németországi Baden-Badenben elvesztette veretlenségét. Szomorú. Ám mégsincs ebben semmi rendkívüli. Sőt, a dolgok normális menetéhez épp ez tartozik hozzá. Attól versenyló, hogy versenyez, s a verseny attól verseny, hol hol az egyik, hol a másik ló győz. Dózit most elfelejtik. Sőt, haragudni fognak rá. Előbb csak apró bántóbb megjegyzések jönnek. Meg fogják találni a tulajdonosát is, a zsokét. Mert egy nemzeti mítosz összeomlása után meg kell találni a felelősöket. Így lesz Overdose lélektani értelemben „screen", amire kivetül a benső. Tükrünk, Overdose.

Mert mennyit is változik a világ. A Blaskovich birtokról származó első csodalovunk neve „Kincsem" volt. 1874-ben látta meg a napvilágot, 54 versenyen indult és valemennyit megnyerte. Azonban nem is ez a lényeg, hanem a neve. Szép név. Régi érzésekkel, egy régmúlt világból. A Kincsem-ben benne van a ló és az állatot felnevelő táj tisztelete. Évszakok járása, ég kékje. Egyszóval a hazaszeretet. Egy szép név sohasem csak a jószágnak szól.

Így tűnődöm el csodalovaink nevéről. A második „Imperial". Amolyan dögös és mégis komoly név. Nagyapját, az elveszettnek hitt galopplovat, „Intermezzo"-t, 1945 után találták meg vidéken. Szekér elé fogva. Viszontagságos idők. Idegen hangzású nevek divatja. Vajon mi vezérli a névadást? Overdose nevével, valahogy nem vagyok megbékülve. „Túladag", „Halálos adag" − ilyesmit jelent. Persze, a név mögötti táj is jelentőset változott. Kincsem. Imperial. Overdose. Történelmi ívek és korszakhatárok. A táblabíró világ, a kommunista impérium árnyéka (ellenállni és úgy válni hasonlóvá), és ez a mai posztmodern. Más és más a haza jelentése. A táj, a természet kondíciói is sokat változtak e nevek mögött.

S legfőképpen azonosulásaink. Kristeva, a freudi gondolkodó veti fel, hogy az Istenben való hit eszköz, hogy kilépjünk múltunkból. Hogy magunk mögött tudjuk hagyni a múltat, s ne egyfajta állandó gyászban, nosztalgikus vissza-térésben éljünk. S teszi hozzá, egy-egy kimagasló szent életében, mint Avilai Szent Teréz, ez a túllépés következik be. Meglep, hogy hozzáteszi, a vallásos átlagnak közel sem sikerül ez a lélektan szempontjából is nagyra értékelhető kilépés a „melankóliából." Freudi rendszererében nagy hangsúlyt kap az anyáról való leválni tudás. A tény, hogy ezen eredendő egységünk elvesztését kárpótolandó a nyelvet kapjuk. A képességet, hogy az szerető apában való hit által, aki bevezet a Törvény, a Nyelv világába néven nevezni tudjuk a világot. Nemcsak amit magunk mögött hagyunk, de ami előttünk áll. S születő emberségünk milyen szép drámája, hogy elsőként e világból az Anyát nevezzük meg. Névadásaink (s ez kultúránk lényege) állandó küzdelem a kezdeteinkbe, egyfajta ősnárcizmusba való visszahullás ellen. Tudni nemet mondani a visszaútra; mely fogva tart lelket és szemhatárt.

Miért van, hogy bizonyos istenhit működik, más meg nem? Ezen tűnődöm. Overdose-val való azonosulásunk kudarcán, tulajdonképpen. S valahogy így vagyunk mi magyarok. Azonosulunk, minden reményünket egy „csodalónyi" kiútba vetjük. Legyen az csata, szabadságharc, választások, ügyeletes X-faktorok, Megasztárok, Való világok. S ezek bukásával vagy eltűntével csalódunk. S maradunk a tegnap világában.

Van olyan, hogy „Exodusban" megtalált Isten. Van olyan, hogy „haladtunkban" megtalált szerelem. Újra megtalált barátság. Történelmi falakon át megtalált kiutak. Amikor a kihívások közepette is egy új világ nyílik ki bennünk. Azaz a régi világ virágzik ki bennünk. Talán ilyenkor mondjuk egymásnak, nemcsak állatnak, hogy Kincsem. Amikor szembesülünk. Amikor merünk szembesülni történetünkkel. Hogy Overdose halandó, legyőzhető − de tőlünk halandó, miattunk legyőzhető.

Írom szegedi barátomnak, oda a Mátyás tér közelébe, ami nyugtalanít. Hogy a templomi vallásosságunkban van valami, ami nem a „kifeléről" szól. Nem „Exodusról", hanem visszatérésről egy narcisztikusan vigasztaló isteni Jelenlétbe. Mint vigasztaló anyára mászunk vissza Istenre. S görcsösen nem akarunk szembenézni, hogy egyébként, épp az unokák életében mivé morzsolódik ez fajta hit. Valami miatt „melankolikusak" templombelsőink. Végtelenségig passzív hívekkel, s szavaikban nem egyszer végtelenségig harcias, sőt, választások idején agresszív püspökökkel és papsággal. S ami agresszívvé tesz bennünket, a valósággal való szembe nem nézni akarás. Befelé szelídek vagyunk, kifelé vasizmú bírái a bűnös világnak.

Így figyelem, hétköznapi melankóliánkból ébredve, Jézus azonosulását. Hogyan, hová lát ki korunkból? Mert nem értem. Épp úgy nem, mint e melankóliánkból rezzenő tanúk, itt, e sorokban. Csak érzem, hogy igenis vannak olyan pillanatok, amikor „valaki úgy jön, hogy soha sem vártam". S utána fordítjuk nemcsak tekintetünket, de szívünket is a korzón. „ʻNémulj el, és menj ki belőle!' Az ördög pedig középre dobta az embert, kiment belőle, és semmit sem ártott neki. Mindenkit félelem szállt meg, és egymás között így beszélgettek: ʻMilyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek?'"

2010. augusztus 31.