The following reflections were prompted by a 1962 essay by János Pilinszky on the film Kapo. The film tells the tragic story of a young Jewish girl deported to a concentration camp. Her fear of death and deprivation turns her into a kapo, a betrayer of her fellow prisoners. Pilinszky, with a kind of devoted attentiveness, traces the film’s central artery: the question of responsibility. Gillo Pontecorvo’s 1959 work was among the first cinematic attempts at an objective representation of the Holocaust. In Pilinszky’s reading, even guilt shaped by circumstance remains guilt; responsibility, once incurred, is not dissolved by necessity or fear. Nicole ultimately attempts to redeem her betrayal through sacrifice: she cuts the high-voltage current in the camp’s fence so that the prisoners may attempt an escape. (For me, at this point, there is a secondary thread: her instinctively awakened love for the Soviet soldier Sasha, which restores her, however briefly, to the side of the victims.)
The black-and-white film, if one makes the effort to watch it in its entirety, dislodges us from our own time. One cannot help but feel the contrast with the excessively coloured, overstimulated internet culture in which we live. The parallel may be too easy, perhaps even forgivable, yet the stark otherness of this monochrome world almost painfully evokes the image of a digital camp. And in retrospect, reflecting on the film’s message, this strand grows stronger in me. Pilinszky’s anguished question remains: how could a Christian culture—whose foundational imperative is “love thy neighbour”—have brought forth this earthly hell? The line between victim and perpetrator, he insists, is not blurred but absolute, and for that very reason he speaks of the “scandal of the camps”.
And yet: where, today, do we draw that line for ourselves? For me? What do we betray, and whom? For it is we who construct the image-bound enclosure of cyberspace. We stretch around ourselves and others a barbed wire woven not of steel but of images—an eruption of pictures that erodes our humanity in a constant storm of deconcentration. What, then, is my personal responsibility? What do I betray, and at what moment? For if we are not its architects, we are nevertheless its kapos.
In the midst of these thoughts—at their very beginning—I pick up my phone. I begin to scroll, habitually, through news feeds. Yet behind these banal, practically meaningless images, which add nothing to my existence, I cannot silence the disturbing clarity of Pontecorvo’s black-and-white world. And I find myself asking: how does this almost sinfully effortless act of “surfing” relate to the suffering of the inhabitants of the KZ camps? It feels like a kind of guilty luxury, pure decadence—the total absence of any connective thread between these realities. And what immediately gives me the strength to put the screen down is the answer that arises from the question itself. While I scroll through portals, I am betraying reality. In the calm before the apocalypse, let judgment stand over us. Every single image that slides beneath our fingertips—let us not grow accustomed to thinking this is a normal part of life—is, in truth, Passion with a capital P. We are betraying reality.
25.05.2026
A valóság elárulása
Az alábbi gondolatokhoz az indíttatást Piliszky János egy 1962-es, a Kapo című filmről írott esszéje adta. A film egy fiatal, koncentrációs táborba elhurcolt zsidó-gyereklány tragikus története. Félelme a haláltól és a nélkülözéstől, kápóvá, társai elárulójává teszi. Pilinszky odaadó figyelemmel tapintja ki a film fő utőerét, a felelősség kérdését. Gillo Pontecorvo 1959-ben készült alkotása a holocaust első, objektivitásra törekvő, ábrázolása volt. Pilinszky értelmezésében, még a körülményekkel indokolható bűn is bűn, és felelősségünk maradandó. Nicole végül jóvá teszi árulását, feláldozza magát: kikapcsolja a kerítésből a magas feszültséget, hogy a táborlakók megkísérelhessék a kitörést. (Számomra most mellékszál, hogy ösztönszerűen felébredő szerelme a szovjet vöröskatona Szása iránt, mely visszaállítja őt az áldoztok oldalára.)
A fekete fehér film, ha vesszük az erőfeszítást, végignézni – kimozdít korunkból. Végig érezzük a kontrasztot „túl-színes” internetes kultúrával, amiben élünk. Talán megbocsátható párhuzam, de e fekete-fehér világ szinte fájó mássága a digitális láger asszociációját adja. S utólag elgondolkodva a film üzenetén bennem ez a szál erősödik fel. Pilinszky fájdalmas kérdése: hogyan juthatott tudta a keresztény kultúra, melynek alap-jelszava, „szeresd felebarátodat”, megteremteni ezt a földi poklot? Az áldozatok és bűnös elkövetők közötti határvonal, jelenti ki, elmoshatatlan. Abszolút, ezért beszél a „lágerek botrányáról”.
Mégis, ma hol húzódik ez a határvonal, számunkra? Számomra. Mi, én, mit és kit árulunk el? Hisz a cyber-tér képek által kijelölt lágerét mi hozzuk létre. Szögesdrótként húzzuk önmagunk és mások köré azt a képrobbanást, mely elsodorje emberségünket – a dekoncentráció állandó viharaként. Mi a személyes felelősségem? Kit és mit árulok el, és mikor? Hisz e tábornak, ha nem is megépítői, de kápói vagyunk.
E gondolatok szülletése közben (legelején), kezembe veszem a telefonom. Görgetni kezdek, híreket, rutin-szerűen. Ám a banális, s gyakorlatileg semmit létemhez hozzá nem adó „képek” mögött, nem tudom kikapcsolni Pontecorvo fekete-fehér világának eszméltető erejét. S kérdezgetem magamtól: ez a szinte bűnös könnyedségű „szörfözés”, hogyan viszonyul a KZ lakók szenvedéséhez? Szinte bűnös luxus, tiszta dekadencia, a kettő közötti „köthetőség” (szálak?, kapcsolódás?) teljes hiánya. S ami azonnal erőt ad letenni a képernyőt, az a kérdésemre kapott válasz. Miközben a portálokat „görgetem”, a valóságot árulom el. Apokalipszis előtti szélcsendünkben, igen álljon itt az ítélet fölöttünk. Minden egyes ujjbegyeink alatt legürdülő kép – igenis ne szokjuk meg, hogy ez az élet normális része – nagybetűs Passió. A valóságot áruljuk el.
25.05.2026
