Vörös Géza, Csendélet hegedűvel (1932)
Hegedű legbelül, David Josefowitz Recital Hall
C-év, 5. hét, P. (ApCsel 15,22-31; Zs 56; Jn 15,12-17)
Este koncert. A Royal Academy of Music hegedűs végzősei, Pauk György tanítványai. Felesége, Zsuzsa küld egy e-mailt néhány napja, ha ráérek, menjek el. Éves kutatási vizsgabeszámolóm Julia Kristeváról másnap. Nem kérdés, a zenét választom. Majd holnap reggel készülök, már ha lehet. S ezek a döntések mindig jók. A klasszikus zene nyelve mindig kimozdít önmagunkból. Rálátás ad önmagunkra azzal, hogy azonosulunk a zenedarabbal. Tulajdonképpen a muzsikusok- és zene közelben érzem jól magam. A zene nyelve, mint értelmünk- és nyelvünk fölött álló szintézis számomra mindig biztatás. A klasszikus zenében összpontosuló figyelem, intuíció, fegyelem és szabadság soha nem kérdőjelezi meg sem szabadságigényem, sem „heterogén" gondolkodásom. Sőt: befogad. Mint kakukkfészekben a fiókát, tovább nevel. A klasszikus zenétől valódi katolicitást tanulhatunk. Toleranciát az emberi léthelyzetek komplexitása iránt. Mely polifon hallás egyébként nem alapadottságunk. Sőt. S főleg egy olyan hatalmi struktúrában, hatalmi beidegződésekkel terhelt közösségben, mint épp a katolikus egyház. Különösen közép-kelet európai egyszólamúságunk. Mint bort, tüzes bort kéne innunk a zenekari-, vagy kamaramuzsikában lévő szerteágazó nyelvet. A mindig összetettségek nászából születő katarzist.
S ezért nem zavar, sőt, izgalmas ölelkezés ez a felszín alatti rétegekkel − hogy ezt az „Exodus-spiritualitást" keresztény szövegekből olvasom. Néha átfut zsidó, vagy nem hívő barátaimra gondolva, nem teher-e nekik az evangéliumbeli sorok. Ezekre soha nem úgy tekintek, mint ami kizárólagos, vagy kirekesztő bibliaidézet. Éppúgy, mint a zenei előadás és élmény összetettsége, a keresztény sorok mögött, számomra jelen van az első, s a második Templom világa; a diaspórák jesivái. A rabbinikus exegézis, Derrida ízekre bontó kérdezése vagy a Notting Hill-i Kármel belső rendje.
Megfigyelem Paukot. Szereti az Akadémiát. Melegség a hangjában, ahogy az falakról szól. S a mostani találkozáskor szenvedélyesnek látom. Tanítványaiért izgul. Benne van a koncertben. A zenepedagógus és a növendék viszonya, mint az elven hív. De már két független hídfő, a „két oldalon". S az átadott tanítás, ami összeköt.
Erről a hídról szól a mai evangélium. „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért." (Jn 15,12-13) Megnövekedni. Kitágulni. A másikig növekedni, s a másikban növekedni tovább. Míg híd lesz ott a világban − „hídképződés" −, ahol nem volt. Ahol nincs más, mint távolság. Megrendít, ahogyan az Isten megbízik az emberben. Ha ez a biztatás egyszer megérintene bennünket, semmi sem lenne lehetetlen. Mert lenne erőnk újra- és újra-kezdeni „hídtalan" helyzeteinket.
A koncert kitűnő. Kate Suthers, Chen Xie, Quian Wu, Charlotte Bonneton, Sadie Fields, Tianyun Jia és Kristine Balanas hegedűsök. S minden darabot ő kísér zongorán, Tadashi Imai. Kiváló zongorista. Kicsi a világ, Paukkal mindketten ott lesznek a szombathelyi nemzetközi Bartók Szeminárium mesterkurzusán. (Istenem, innen száműzött világgá néhány beteg katolikus feljelentőm. Sajog a szívem, hány koncertet szerveztem Dísztermünkben; s ha csak egy évig is kölcsönben, de volt egy Fazioli zongoránk. Ha ebben a pedofil botrányokkal terhelt egyházi világunkban, s saját „papi" tapasztalatom alapján kérdezne fiatal, mai fejemmel egy hang azt mondaná belül: csak akkor jöjjön, ha együtt tud élni a középszerrel; és az „ekkleziogén neurózissal", ami a tehetséget, mint „zsidó-mételyt" kiveti magából.) Muszáj itt hagynom ezt a zárójelet. Charlotte Bonneton, törékeny francia lány-nő, huszonhárom évével Bartókot játszik. 2. Rapszódiájának eredeti, hegedű-zongora változatát. S mint a zárójel két kapcsa; az ötödik ütem után két könnycsepp megindul. Éppúgy, mint tavaly Varangeville-sur-Merben, ahol egy nyáresti koncerten a Dieppe-i konzervatórium tanárai a romániai táncokat játszották. A ritmusok, és a hangsúlyok ott vannak; amely helyeket csak a magyar emlékezet őrzi. Átadott hagyományként. Ezekben a helyén lévő ritmusokban Pauk keze „benne van". Az élő-megemlékezett táncritmusok indítják el az emigráns könnyeit. (S nem bánom, mert az ember bepillant abba a tudásba, amit csak az emigráció láthat; ezen a különleges hídon tanít járni Bartók.)
Az est csúcspontja egy kínai lány, Quian Wu. A szünetben Zsuzsa elmondja, tizennégy éves kora óta él itt kinn az Akadémián egyedül. Szüleit kétszer láthatta. Koldusszegénységből érkezett rendkívüli tehetségként Kínából. Soha nem érintett még meg ennyire a titok, hogy az előadó benső hangja és a hegedű hangja eggyé válik. Nem a hangszert hallod, hanem az illető benső történetének hangját. Dvorzak F-moll Románca; lélegzik, melegen sír és vágyakozik a hangszer. A darab minden hangját anyaként, nőként hordozza. Ha ebből a lányból egyszer szólista lesz, sikerét és titkát mérhetetlen honvágyából meríti majd. Látszik, ahogy játszik, hogy a hangszer az egyetlen társa, mely kitölti szülőföldje és családja helyét. Mint anya a gyermekét, hordozza megában hangszerében hordozott zenét. Valahogyan így kéne a kegyelemnek/szeretetnek kitölteni a személy és a szülőföld közti űrt. Hisz világunkhoz való viszonyunk alapparancsolata, hogy szülőföldként tekintsünk rá; annak lássuk, és azzá tegyük. „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek." (Jn 15,16)
2010-05-06
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése