Salvador Dali, Vérző rózsák
„Megingó szekerek"
C-év, húsvét 6. hét, H. (ApCsel 16,11-15; Zs 149; Jn 15,26 - 16,4)
Különös nyelvet ajánl Jézus. Bensőnk konszolidációjának nyelvét. Mely egyensúly azáltal köszönthet be bennünk, hogy nyelve felszabadít. Kiszabadít. Kihúz önhivatkozó tudatunk dzsungeléből. Szó szerint alkalmat ad, hogy rálássunk a kényszerekre és elfojtásokra, melyek fogva tartják „beszédünket" és tőle elválaszthatatlan történetünket. „Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizonyságot énrólam" (Jn 15,26)
Azt is megfigyelem, hogy ez a nyelv „kimondóját" konfliktusba vonja környezetével. Elsősorban vallási közegével. Különösen hatalmi pozícióban lévő, ún. történelmi egyházakként nem vesszük észre, hogy konszolidálni akarjuk a régi hitbiztonságok megingott státuszát. A keresztény közösség, meglepő módon és ösztönnel csatlakozik egy-egy „státuszát védelmező" politikai erőhöz. A politikum hangjához, amikor „meginognak a szekerek." S tagadhatatlan, hogy identitások inognak. Euró-övezettől, tőzsdéken át, a szekularizáció malomkövei közt őrlődő egyházközségekig. A „Misztikus Test", az egyház, mely egyszerre nagyon „prózai test" is , belesimul e sodródó, bizonytalan, kereső történetekbe. Mint minden tehetetlenség, érthető a politikum hangjához való gravitálásunk. Mégis. Annak a nyelvnek a természete, amit Jézus a Lélekben ad − az Exodus kételyét, s igényét, oltja lelkünkbe. Hogy talán épp krízisek idején nem a létező hangok egyikébe kéne besimulnunk. Éppenséggel függetlenné kéne válni az uralkodó hatalomtól; távolságra szert tenni a mindenkori konszolidációk nyelvétől. Nem betagozódni, hanem rálátni.
Ugyanakkor a kétszer kettő józanságával kell, hogy hulljon ránk a felismerés: ez nem a „qumráni kivonulások" ideje a társadalomból, s különösen nem kortárs kultúránkból. Nem izolációról beszélek, melynek egyik formája lehet „karizmatikus mozgalmaink virágzása". Ellenkezőleg. Kultúránk „alanyaival" nagyon is valós kapcsolatra van szükség. Nyelvi kapcsolatra. A képességre, hogy „a jóakaratú emberek" (s nem ez egy befogadó keresztény közösség legpontosabb megfogalmazása?) éppenséggel, gondolkodjanak politikai közösségük kényszereiről. S kényszerességeiről. S ha van keresztény/spirituális hozzájárulás történelmünkhöz, akkor az a meg nem látott lehetőségek feltárása. Annak a légkörnek a munkálása, ami kivezet bennünket az esztelen gyanúk; és a hatalmi neurózisok világából. Megtanulni, majd megmutatni, hogy lehet másként beszélni a máról.
Lehet más viszonyunk a hatalomhoz. Kormányzatokhoz. Kortárs kultúránkhoz. Valami miatt azonban „szélcsendtől csendes Aulisz." (Euripidész, Iphigénia Auliszban) Nem éhségünk a nyelv pluralista világunkra. S az ember benyomása az, hogy katolicizmusunk, egyfajta különös nárcizmusban, fél a kultúrától, amiben él, és élni kénytelen. Különösen papságunk „narcisztikus védtelenségét" és kiszolgáltatottságát figyelem meg. Talán a cölibátusból fakad; ahogyan a cölebsz-nőtlen életforma visszahat kultúráról való gondolkodásunkra. Talán majd jönnek jobb idők, amikor nem a pedofilbotrányok felületes „bulváranalízise" uralja a bulvárba fulladó közbeszédet. De a keresztény közösségnek hangosan el kéne gondolkodnia, kérdezve, saját hatalmi centrumairól. A hatalommal való azonosulásra, a világi status quokba való belesimulásra, nemde, különösen a cölebsz papság a legkiszolgáltatottabb? Az az azonosulás-igény, az egységnek az a vágya, amire a cölibátus „érzékenyít", kétélű dolog. Nemcsak a „testnek" tesz kiszolgáltatottá, de a hatalom teste is gravitációnk. Mintha egyházi-papi reakcióink nagyon sokszor azt mutatnák, hogy a „társ/Társ" nyújtotta valódi közösség hiányában a hatalommal/Hatalommal azonosulunk. S legelemibb ösztönünket, az azonosulást, a bizalmat a másikban egy fiktív másikkal/Másikkal való azonosulásban éljük ki. Ezt értettem narcisztikus kiszolgáltatottságon; sebzettségen.
S ha a valódi azonosulások elmaradnak; félünk attól az új teológiai nyelvtől, amely „kudarcainkat" és hiányunkat néven nevezi. Nemcsak a női testtől/ a család testétől félünk − de párhuzamosan kultúránk testétől is. A kortárs, „szekuláris" kultúrával való nyelvi egységtől.
Ettől különös, és paradox nyelv Jézus „húsvéti nyelve", amit ajánl. Természete, hogy kihívás elé állítja nárcisztikus zárványainkat. Törvényszerű, hogy meglévő nyelvünkkel (helyzetünkről, viszonyainkról) „Exodus-konfliktusba" von. „A zsinagógákból kizárnak titeket, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez; és mindezt azért teszik, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem."(Jn 16,2)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése