Benne

Benne

C-év, Pünkösd u. Cs. (ApCsel 22,30; 23,6-11; Zs 15; Jn 17,20-26)

Néhány napja vagyok itt, de muszáj felfigyelni, mekkorát erősödött a kerti hárs és tölgy lombja. Gyönyörű erős ágak. Létükkel örülnek a fák, legpompásabb növényeink. Tulajdonképpen, éppúgy, mint az ember, „törzsfejlődésük" csúcsai. Ikonjaink, visszatükrözőink? Helyhez-kötöttségükkel tanítói az állandóan jövő menő embernek. Mint a hegyek, szimbólumai a hűségnek, a helyben maradásnak. „Minden gyökér/ végül ököl./ A szél szitkaira a fa/ a mélyben válaszol." Nem biztos, hogy pontosak a sorok, azt hiszem, Illyés Gyulától. Találó kép a fa-emberről. Ám azt hiszem, viszonyuk a valósághoz jóval melegebb, „görcsmentesebb". Az emlékezetre, a közösség és a személy múltját őrizni, feleleveníteni tanítanak. Ha nem cirkulálnak bennünk emlékeink, a jövő peremeire emelve ‒ beolvadunk. Ebbe a mindent homogenizáló, egyneműségbe olvasztó világba.

„Kerttelen", emléktelen világunk elfelejt emlékezni korábbi formáira, melyekben valaha lakott. Ebben a felejtésben falja fel önmagát. Olyan történetekre kíváncsi, amik érzéki szenzációt keltenek, az elemzés, a megértés igénye nélkül. Események, akciók kellenek neki, kinyilatkoztatás nélkül. Így logikája világunknak, hogy „törli" az emlékeket, és így, a lelki mélységet.

Persze, (talán?) a vidék más; a még bennünk élő vidék. Ahol a fák ritmusa, melyek helyén földjeink, és kertjeink állnak ‒ még legalább mélyemlékezetként, jelen van. Még akkor is, ha talán most a fák élik helyettünk az emlékezést. Növekednek, helyettünk is.

S központi szimbólumunk, a Kereszt, mint az élet fája. Magára hagyottan emlékezik közöttünk; talán falainkról, könyvespolcainkról lekerülve is. Az a Kereszt, melyet nem csak elnémított kultúránk, de elnémult. Bennünk. Mert vannak korok, amikor a Kereszt, kultúránk legmélyebb szimbóluma, némává válik. S nemcsak külső körülmények folytán; de általunk. Nos a fordítás, a hiteles fordítás ‒ a kereszt megszólaltatásának ‒ felelősségére emlékeztetnek nyelvtelenségükkel a fák. Alkonyati hallgatásuk épp úgy csend, mint a Csend, ami a kereszten beköszöntött. Elnémult a Fiúban az emberi nyelv; és mégis ebből az elnémulásból született meg Európai kultúránk. Vajon a mi elnémulásunkból ‒ mint elcsöndesedés, mint emlék ‒ megszülethet-e az Isten? Benne van-e nyelvünkben? Mert ebből a beállt csendek és megszakadt emlékezetek utáni kérdezésből tervezhető a jövőnk. Szembesülésből. Tartozunk magunknak ezzel a realizmussal.

„De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél." (Jn 17,2-23)

2010-05-19, Hungerford, Savernake Forest, Marlborough