Benső nyíl (Szőlőskert)

Caravaggio, Szőlőskosár

Benső nyíl (Szőlőskert)

C-év, 5. hét, Sze. (ApCsel 15,1-6; Zs 121; Jn 15,1-8)

A szőlő képe; gyermekkorom mélyérintései közé tartozik. Amolyan evangéliumi mélytalapzat ez bennem. A gépek, a piac, a számítógép és bankkártyás világ előtti földközeli élet. Koncentrálnom kéne az evangélium szavaira, de nem megy. Magával sodor a gyermekkori szőlőskért képe. „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda."(Jn 15,1) Két kép jut eszembe. Nagyapámmal, még kisiskolásként a szőlőben. Barna táskája a biciklin. Kinn meleg. Dolgozik. A Hajdúság gyenge talajt ad a szőlőnek. Homok. Máig érzem szemcséit, a tőkék körül mély hallgatását. Emlékszem, amit akkor is éreztem, de talán most értem meg: a szőlőskert egyszerűen más, mint a hagyományos konyhakertbe belépni. Művien hangzik a szó rá, de kifejező: szakrálisabb. Más idő, más viszonyok, más figyelem tölti be a szőlőt. Talán mert a kert pragmatikusabb: paradicsomot, krumplit, köszmétét, káposztát, hagymát, kaprot, s gyümölcsöt szinte folyamatosan ad. A szőlőben, emlékszem, bevallatlanul is, mindent kitölt valami várakozás. Izzadságos munka a csend sivatagában, mégis, nagyapám tiszteletét a szőlő iránt, figyeltem meg. A legverejtékesebb, legmonotonabb munkákban is belül, mintha ünnepre készült volna. Persze, rég letűnt világ. S ha most nincs ez az evangéliumi sor, magam előtt sem emlékezem meg ezt a már nincs-világot; mely arcaink mögött, mint inni kérő, szomjas állat várakozik szótlanul.

Szomjúság. Tulajdonképpen ez volt emlékeim nyitóképe. Szüretről. Emlékszem a stráfszekérre. Előtte a lóra, még mindig kisiskolás gyermekként. Félelemmel és borzongással töltött el az állat barnasága és melege. Ahogyan evett, zabos zsákkal feje előtt. Érzem a zsák érdes szövését. S ami izgalmak izgalma volt, az itatás. A gémeskút mélyéről hideg, hűs víz. Ilyen ízes vizet azóta is csak gyermekkorom kútjainak mélyéről iszom. Félelmetes volt a kút mélye is. Kristálytiszta, hűs csendje. A ló is élvezte a vizet, épp úgy, mint az ember. Saját ritmusát élte a világ. A napsugár selymesen fénylett, őszinte unalomban, a füvek élén. Időnként állt az idő. S érezni lehetett, ahogyan lassan melegszik a levegő; a dél.

De visszatérve arra a szőlőbeli munkás délelőttre. Azt hiszem, gyerekfejjel, beszélgettünk, miért szereti a szőlőt. Kár, hogy szavaira nem emlékszem. Ebéd után lefeküdtünk aludni. Közben eleredt valami könnyű eső. Venyigekunyhó. A gyermek képzeletének tündére. Jó volt érezni a biztonságot, hogy nem jön át a víz. Az ágakon tompán szitálnak az esőszemek. S aztán a gyermek elalvása; és újabb, napsütésre ébredés.

Az evangélium világa, mely nem más, mint legfontosabb élményeink szintézise, így kíván aktív emlékezetbe ébredni bennünk. Nagyapám „ünnepi várakozása" nélkül soha nem érteném meg az ítéletnek, mint kibontakozásnak a természetét. „Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen." (Jn 15,2) Mert az evangéliumi − bennünk növekvő, belőlünk formálódó Ítéletnek − valami végtelenül türelmes ritmusa van. Isten ítélete rólunk, miként szeretete, mindig polifóniában bontakozik ki. Növekszik és érik. Tulajdonképpen azért „népszerűtlen", vagy hangtalan a kereszténység, mert valami miatt egyszólamúvá redukáljuk az evangéliumot. S az ítélő Istent. S elfeledjük, hogy ez az ítélkező Isten, ha csak ítélkezésre szorítkozik tudatunkban, s „közbeszédünkben", mindig végtelenül szegény Isten. A megtérés, amit az evangélium hirdet, csak félig elfordulás a bűntől. Mert a „bűn" mindig emberi, ítélkező tudatunk cseppkőképződése. Emberi ítéletünk tapad hozzá. Ellenben, azt hiszem, a valódi evangéliumi megtérés: tágra nyitja benső emlékezetünk kapuit. Amolyan többszólamú kapunyitás, összefogni képes az emberi belsőt. Hisz ez a megtérés/ metanoia az örömre koncentrál. Nem a bűnben való eladósodásra, nem a letörleszthetetlen tartozást emeli ki. Hanem épp, a szőlőskert könnyedségében, az adást, a megbocsátást. Isten Országa, „Isten szőlőskertje" az adás, a megnyílás körül szerveződik. Bizalom a beérő termésben; mely bizalom mindig elválaszthatatlan a szeretettől.

S ha van a mai szőlőskertről szóló parabolának figyelmeztetése, akkor az az, hogy az evangéliumi élet soha sincs biztonságban attól, amivé épp közöttünk, épp általunk válhat. Merev, tartalmatlan, ítélkező jelenné. Figyelmeztetése nem kifelé irányzott „ítélkező", hanem bennünk kerengő, ítélkezés-mentességbe sebző nyíl; mely bennünket talál meg. „Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik." (Jn 15,6)

2010-05-05