C-év, Mennybemenetel (Mt 28, 16-20)
Barátom kertjében, friss lombban pompázik az óriáshárs. Tavasz. A levelek zöldje különös határátlépés. Már nem kamaszos friss zöld, még nem komoly, mélységekben töprengő érett-zöld. Egy benső határt lép át a fa; s válik megfogalmazójává a keresztény nyelv talán legfontosabb határátlépésének.
Mennybemenetel. Archaikus ünnepünk. Álmos ünnepünk is. Mert e szekularitásban időző kornak nem ünnepe; s vajon mi, keresztények valóban ünneplünk-e? A katolicizmus, különösen, mer-e a Mennybemenetel felkavaró, nyugtalanító ünnepébe nézni?
Tulajdonképpen le akartam zárni ezt a „Londoni naplót." Van-e értelme küzdeni, hogy új nézőpontot találjunk, evangéliumi rálátást ‒ máskülönben szintén evangéliumi ‒ életünkre? Hivatalos katolicizmusomon belül, traumatizált és állandó kényszerekben hátráló „papi" közegemen belül egyre kevésbé. Ez a közeg addig-addig nem gondolkodott saját krízisén, mindig csak ellenséget keresve kultúrájában, amíg végül már csak félni és hátrálni tud. Saját gondolkodóitól. Valójában küldetésétől önmagához.
A reformáció ilyen szembenézés volt. Nyelvi szökés saját árnyékunk elől. Ilyen látványosan, mint a protestantizmus születése, ritkán manifesztálódnak krízisek. A reformáció motorja annak idején a keresztény teológiai elit munkája volt; felülről. Lázadása, a szakítás nem annyira „a" katolikus Egyház ellen történt, „kifelé", nem. A protestantizmus birkózása önnön „katolicizmusa" ellen szólt. A keresztény nyelv történelmi tehetetlensége ellenében. Tulajdonképpen nincs is, nem is lehetséges szakítás az egyház katolicizmusával. Csak szüntelen birkózás e nyelv megújulásáért. Szó szerint, vagy jelképesen? ‒ „Mennybemeneteléért." Katolikusnak lenni annyi, mint tudni, hogy a keresztény nyelv bennem szüntelen válságban van. Éppúgy, mint szeretetem: a megújulás és az újrakezdés éhségében. Persze, ez is katolicizmusunk realizmusa, többnyire, mi katolikusok a legvégsőkig tagadjuk a krízist. Mint a pedofilbotrányok, vagy a cölebsz papi szexualitás, vagy „családmodell" krízise. Valahogy nincs meg bennünk a „ritmus", hogy huzamosabb ideig ott lélegezzünk ‒ mint barátom kertjében a fa ‒ „friss zöld" és „mély zöld" határfordulóján. Abban a valóban evangéliumi spontaneitásban és görcsmentes kinyílásban, mely egyébként a bennünk élő katolicizmus legmélyebb vágya.
Súlyos árat fizetünk. Nem templomaink kiürülését, hanem a keresztény nyelv kiürülését. Ami fizethető legnagyobb ár. S ez a keresztény nyelv felszívódása, lassú árnyalatváltása a nemlétbe. Nem a hivatalos (egyébként mára önnön gettóiba zárt papság), hanem a családok életében.
Egy kríziseiről nem gondolkodó közösségnek nincs nyelve önmagáról. Mondhatnám, Istenre nincs, de épp ilyen fontos: arra nincs nyelve, ami összekötne. Azokkal, akik innen, vagy onnan nézve, de e krízis részesei. Honi katolicizmusunk, mint amilyen az enyém is, ha szembe nézne nyelvi beszűkülésével és ezerszer tagadott sebeivel: megszületne benne a valós igény kapcsolatot teremteni azokkal, akiktől, amitől ez az izoláció elválasztja. „Kertbeli valóságával", úgymond. Meglátnánk, hogy egy a talaj, egy irányba tartanak a gyökerek, egy a napfény, és a szél. Ugyanazokban az évszakjárásokban élünk. Ugyanazokban a nyelvi (szeretetbeli) elszegényedésben világunkkal. A „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében" (Mt 28,19) triumfalista olvasatában ezért nem hiszek. Nem, ez ide szólít, katolicizmus alatti önmagunkba. Kimondani azt, amit nem merünk. Vagy amit nem szabad triumfalista olvasatokban, melyekben öntudatlanul is élünk, s mely láthatatlan szálakon bevallatlanul függünk.
Mert amilyen erővel „nekiindultunk" a világnak, s diadalmas krónika-emlékezetünk őrzi a „Kereszténység" ('Christendom') diadalát; úgy kéne most önnön, krónika utáni önmagunkba indulnunk. A papság és tanítványság egyensúlyát teremtve meg. Mert tényleg, kinek a felelőssége „kertbeli önmagunkról" beszélni? Tudatos és tagadott határán? A hivatalos papé, aki ha erről szólni kezd, „naplóstul" munkájából felfüggesztve találja magát? A „főpapé", akit azért szelektált a rendszer főpapi pozícióba, mert az egyház „krízisnyelvét", mint tisztátalant még csak véletlen sem vette ajkaira; hisz az „ortodoxia" fokmérője mára épp ez a nyelvi hátraarc? Nem az egyes főpap tehet róla, de hosszú generációkon át erre a fajta hallgatásra szocializált a rendszer. Mindenki tudja, hogy a püspökválasztási procedúra, tulajdonképpen klubbeli kontraszelekció. Az lehet esélyes jelölt, aki „mindig ortodox", s aki erről informálódik, hivatalból a szentszék részéről, e kritérium mentén kérdez. S a kérdezettek nagyon jól tudják, mi a „kérdező ortodoxia." Similis a simili cognoscitur. Hasonlót a hasonló ismeri fel.
Vagy a nyelvért való felelősség a „hívő emberé", aki szintén, generációk láncán át vált passzívvá, mint a papsága az önkritika, s a krízis nyelve helyén? Henri Boulad pápának írt levelét így olvastam. Generációk önszembesülésének keserűsége. S az írás attól fájó, hogy bevallása, a kritikának nincs nyelve rendszere kritikájára. Ez a dupla hermeneutikai csapda, amiben a katolikus egyház, mint szélcsendbe zárt öbölbe belehajózta magát. Nem elég a krízis, gyaníthatóan a saját római papi életmodell válságával e nyelvi krízis középpontjában; de nyitott nyelve sincs, amivel válságát néven nevezhetné. S nagyon fontos pontosítás: e válság nem csak a katolicizmuson belüliek válsága, de a „kereszténység után" élő emberé is. S ez a tragédia, hogy az egyháznak nincs meg az a nyelve, mely néven nevezné a válsága másik oldalán élő embert.
Az európai történeti reformáció mély-ökonómiája, ha valamit feltár, az, hogy az egyházi nyelv megújulása nem létezik az egyházon kívüli nyelv nélkül. A nem-egyház nélkül. Tagadott önmagunk nélkül. A „nem-papság" nélkül. Nem ólomlábakon: ólomhallgatásokon jár honi katolikus egyházunk. Elhallgattatásokban. Szavak, és tapasztalatok légszomjában.
A „tiltó katolicizmus" csak azt felejti el, hogy a krízis-nyelvtan fejlesztése hallatlan alkotó energiát szabadít fel. Saját rendi közegem is azért büntet, s tart távol munkámtól, mert pontosan tudja, hogy a legnagyobb büntetés az alkotásbeli elhallgattatás. S elöljáróm fél a nyomást gyakorló helyi, vagy távolabbi „püspököktől"; mert ezeknek az elhallgattató rendszereknek tényleg van félni valója. Mert egyszer csak kiderülhet e közeg látens antiszemitizmusa, középszere, és pszicho-szexuális ön-sebzettsége. Lehet, súlyos szavak, de végül is kibukhat, teljes nevén a fogva ejtő, saját papi kultúrája kiégését is tagadó mechanizmus. Azaz, hogy „ortodoxiánk" a valósággal szembeni incesszusban él. Krisztus keresztje, mely tiltó „tabunk" kéne legyen, hogy ne zárkózzunk el a valóságtól, nem „parancsolatunk." Nem látjuk meg, hogy az egydimenziós, „kenetteljes" kegyelmi nyelv különös, visszaütő önagressziót hordoz. Betegesen hallgatagja el az ön-reflexió „heterodoxiáját".
2007-ben elhatároztam, hogy írni fogom ezt a naplót, amit előtte szóban és tettben, kultúra-szervezésben, közösségi programok létrehozása keretében tettem. Hétvégén találkozom Julia Kristevával, többször hivatkozom. A kereszt „szemiotikus" olvasásának lehetőségéről beszélgetünk. Lehetséges-e „visszahelyezni" a keresztre a kortárs, „egyházon kívüli" európait; a világi ember szenvedését. S lehet-e a Keresztet szekuláris, nem-egyházi, nem-hívő szemmel újra olvasni; épp az egyház és a kultúra közötti nyelvi vákuum helyén. Mert úgy tűnik, saját szűkebb életemben, hogy „befele", egyházon belülre gondolkodni nem érdemes. Még jó darabig nem. Míg e rendszer papi és nem papi áldozati beszélni nem kezdenek. Nem fogad be semmit az ön-incesszusunk, a gyanú.
E. Fromm mondja, hogy egy kultúra korrupciója, ha meghirdeti az incesszus (vérfertőzés) elleni tiltó tabukat, ám azokat nem tartja be. E tabuk funkciója, hogy leválasszák a személyt a magába visszatartó „anyairól"; független és felnőtt személlyé tegyenek. A kegyelmi nyelv „egydimenziós" világa, mely tagadja a kérdéseket, a problémás helyzeteket ‒ ilyen visszaszívó mátrixszá lehet. Fájdalmas, de ez van. Megfelelő nyelvi képesség nélkül esély nincs, hogy kilássunk. S különös zátonya ez ittlétünknek, ehhez a nyelvtelenséghez a klerikalizmusba betagozódott szerzetesség szinte csak asszisztál.
„Csak aki kinőtte az incesszus kötelékeit, képes saját csoportját kritikusan megítélni; egyáltalán ítélet csak ekkor lehetséges" ‒ írja E. Fromm. Ezért olvasom a fentiek fényében a Mennybemenetel misebeli szövegét változó hangsúllyal. „Menetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet." (Mt 28,19) Kilépni az „incesszus", mint be nem tartott küldetés nárcizmusából. Mert nincs más út a világ meggyőzésére, mint bele öltözni a világ nyelvtelenségébe. S ott jelenti ki magát a Nyelv, mint kultúránk önmagáról megszülető nyelve: „És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Mt 28,20)
Délután csalánt szedek a kertben. A „kétféle zöld" fák alatt. A csalántea, frissen hagymaszerűen felvágva, s főzve, de szárítva is kiváló allergiás tünetek ellen. Már most érdemes napi kétszer, délelőtt és délután inni, s előkészít, hogy ne égjen a szem, s ne legyen tünetes a légút. A kulcs a rendszeresség. A csalán-tea gyulladáscsökkentő. Hogy valami gyakorlatiast is írjak, végül.
2010-05-16, Wiltshire, Marlborough.
Ez a levél már 2007. júliusában elkészült. P. Henri Boulad személyes levélként írta és csak a
pápának szánta. Ám valaki, aki nem akarta megsérteni a pápa érzékenységét, nem adta
tovább. 2009-ben P. Boulad bizalmasan elküldte egy kanadai barátjának, aki azonban
föltette az internetre. Amikor ezt Boulad atya megtudta, úgy gondolta, hogy akkor jár el
becsületesen, ha a levelet hivatalos úton, a kairói nunciatúrán keresztül elküldi a pápának.
Erre 2009 szeptemberében került sor. Boulad atya bocsánatot kért a nyilvánosságra hozatal
körülményei miatt. A Vatikán mindmáig adós a válasszal. A levél franciául íródott, az
interneten angolul, spanyolul és németül is terjesztik. Amikor a Wir Sind Kirche (Egyház
Vagyunk) mozgalom kezdeményezésére első ízben kaptuk kézhez a német fordítást, rögtön
megkerestük Henri Boulad atyát. Ezt a magyarázatot az ő kérésére illesztjük levele elé.
HENRI BOULAD SJ
SZEMÉLYES LEVÉL XVI. BENEDEK PÁPÁHOZ
(Nyilvánosságra hozva: 2009. július 8.)
Szentséges Atya!
Azért merek közvetlenül Önhöz fordulni, mert vérzik a szívem a mélység láttán, amelybe
egyházunk süllyed. Bizonyára megbocsátja fiúi őszinteségemet, amelyet egyszerre diktál
„Isten fiainak szabadsága" – erre hív meg Szent Pál – és szenvedélyes szeretetem az egyház
iránt. Talán megbocsátja e levél felkavaró hangnemét is, hiszen meggyőződésem, hogy a
„huszonnegyedik órában" vagyunk, olyan helyzetben, amely nem tűr halasztást.
Először is engedje meg, hogy bemutatkozzam. Melkita rítusú egyiptomi-libanoni jezsuita
vagyok, hamarosan betöltöm 76. életévemet. Három éve a jezsuiták kairói kollégiumát
vezetem, előtte a következő tisztségeket töltöttem be: az alexandriai jezsuiták elöljárója, az
egyiptomi jezsuiták regionális elöljárója, kairói teológiaprofesszor, az egyiptomi Karitász
igazgatója és a Caritas Internationalis közel-keleti és észak-afrikai alelnöke voltam. Közelről
ismerem az egyiptomi katolikus hierarchiát, mivel az egyiptomi szerzeteslöljárók
konferenciájának elnökeként évekig részt vettem összejövetelein. Mindegyik püspökhöz
személyes kapcsolat fűz, némelyikük a diákom volt. Személyesen ismerem továbbá III.
Shenuda pápát is, akivel aránylag rendszeresen találkoztam.
Ami az európai katolikus hierarchiát illeti, egyik-másik tagjával többször is alkalmam volt
személyesen találkozni: így König, Schönborn, Martini és Daneels bíborosokkal, Kothgasser
érsekkel, Kapellari és Küng megyéspüspökökkel, a többi osztrák püspökkel, de más európai
országok püspökeivel is. A velük való találkozásokra évente esedékes európai – ausztriai,
németországi, svájci, magyarországi, franciaországi, belgiumi… – előadókörútjaimon került
sor. Utazásaim során rendkívül változatos hallgatósághoz beszélek, de szerepelni szoktam a
médiában is (újságokban, rádió- és televízióadásokban). Nemkülönben sokat utazom
Egyiptomban és a Közel-Keleten.
Négy földrész mintegy ötven országában jártam, körülbelül harminc művem jelent meg
tizenöt nyelven, többek közt franciául, arabul, magyarul és németül. Tizenhárom németül is
kiadott könyvem közül talán Szentatya is olvasta az Isten fiai és Isten lányai címűt, amelyet
bajorországi barátja, P. Erich Fink adott át Önnek.
Nem dicsekvésből írom ezeket, egyszerűen csak szeretném elmondani, hogy felvetéseim az
egyetemes egyház és a jelenlegi, 2007-es szituáció tényleges ismeretén alapulnak.
Most rátérek levelem tárgyára. Arra törekszem, hogy a lehető legrövidebben,
legvilágosabban és legtárgyilagosabban írjak. Először is néhány megállapítást tennék (a lista
messze nem végleges):
A vallásukat gyakorlók száma folyamatosan csökken. Európa és Kanada
templomait csak korosabb emberek látogatják, de ők is egyre kevesebben –
olyanok tehát, akik hamarosan eltávoznak közülünk. Végül nem marad más, mint
e templomok bezárása vagy átalakítása múzeumokká, mecsetekké, klubokká vagy
városi könyvtárakká, amint már most is megtörténik. Meglep, hogy sokat közülük
teljesen felújítanak és nagy összegekért modernizálnak azért, hogy vonzzák a
híveket. A kivonulást azonban nem ez fogja megállítani.
Hasonló ütemben ürülnek ki a szemináriumok és a noviciátusok, a hivatások
száma szabadesésben zuhan. A jövő meglehetősen sötét, és nagy kérdés, ki veszi
majd át a stafétabotot. Jelenleg egyre több európai plébániát látnak el ázsiai és
afrikai papok.
Sok pap elhagyja hivatását, a megmaradó keveseknek pedig – akik sokszor nyugdíjas
korúak – egyszerre több plébánián kell szolgálatot teljesíteniük, sietősen és
hivatalnokok módjára. Közülük mind Európában, mind a harmadik világban sokan
tartanak fenn ágyastársi viszonyt híveik tudtával és nemritkán jóváhagyásával, de
püspökük beleegyezésével is, aki a paphiány miatt semmit sem tehet.
Az egyház nyelvezete idejétmúlt, anakronisztikus, unalmas, önismétlő, moralizáló,
korunktól merőben idegen. Legyünk hát divatosak és demagógok? Korántsem,
hiszen az evangéliumot kertelés nélkül és saját követelménye szerint kell
bemutatnunk. Arra volna inkább szükség, hogy hozzálássunk az „új
evangelizációhoz", ahogy II. János Pál kérte. Ez azonban – sokak elgondolásával
ellentétben – nem a régi ismétlését jelenti, ami hatástalan, hanem az újítást: új
nyelvet kell találnunk, amely a mai ember számára helytállóan és sokatmondóan
beszéli el a hitet.
Ez csak úgy lehetséges, ha mélyrehatóan megújul a teológia és a hitoktatás,
amelyeket tetőtől-talpig újra kell gondolnunk és fogalmaznunk. Egy német
szerzetespap, akivel nemrég találkoztam, azt mondta, hogy az Új katekizmusban
egyszer sem fordul elő a „misztika" szó. Megdöbbentem. Kénytelen vagyok
megállapítani, hogy hitünk túlságosan is az észre hat, elvont és dogmatikus –
kevéssé szól a szívhez és a testhez.
Következésképpen keresztények sokasága fordul az ázsiai vallások, a szekták, a
New Age, az evangéliumi gyülekezetek, az okkultizmus stb. felé. Nincs mit
csodálkoznunk ezen. Máshová mennek azért a táplálékért, amelyet nálunk nem
találnak meg, mert úgy érzik, kenyér helyett követ adunk nekik. A keresztény hit,
amely valaha értelmet adott az emberi életnek, ma már érthetetlen, a meghaladott
múlt továbbélése.
Erkölcsi és etikai téren a Tanítóhivatal untig ismételt rendelkezései a házasságról, a
fogamzásgátlásról, az abortuszról, a homoszexualitásról, a papok nősüléséről, az
elvált újraházasodottakról stb. már senkit sem szólítanak meg, s csak unalmat és
közönyt keltenek. Mindezen erkölcsi és lelkipásztori problémák többet
érdemelnek annál, semhogy ellentmondást nem tűrő nyilatkozatokkal
megoldhatók volnának. Lelkipásztori, szociológiai, lélektani, emberi módon
kellene közelítenünk hozzájuk… nagyobb összhangban az evangéliummal.
A katolikus egyház, amely évszázadokon át Európa nagy nevelője volt, feledni
látszik, hogy Európa időközben eljutott az érettségre. Márpedig felnőtt
Európánk elutasítja, hogy kiskorúként kezeljük. Az egyház – Mater et Magistra –
atyáskodó stílusa végképp a múlté, ma már nem illik környezetünkhöz.
Keresztényeink megtanultak önállóan gondolkodni és nem hajlandók bármit
lenyelni.
A korábban legkatolikusabbnak számító nemzetek – Franciaország, „az egyház
legidősebb leánya" vagy az ultrakatolikus Francia-Kanada 180%-os
fordulatot hajtott végre, hogy végül az ateizmusnál, az antiklerikalizmusnál, az
agnoszticizmusnál és a közömbösségnél kössön ki. Több más európai
nemzetnél ez a folyamat épp most megy végbe. Megállapíthatjuk, hogy
minél inkább anyáskodott és gyámkodott az egyház egy nép felett, annál
erősebben fordult a nép az egyház ellen.
A többi egyházzal és vallással való párbeszéd napjainkban nyugtalanítóan
visszafejlődik. Az elmúlt fél évszázadban létrejött figyelemreméltó eredmények
jelenleg veszélyben forognak.
Az igencsak lesújtó tényállásra az egyház kettős választ ad:
Egyrészt hajlamos alábecsülni a helyzet súlyosságát, és azzal vigasztalódik, hogy
leghagyományosabb köreiben, valamint a harmadik világban bizonyos megújulás
tapasztalható.
Másrészt felszólít, hogy bízzunk az Úrban, aki két évezreden át megtartotta egyházát,
és az újabb válság legyőzésében éppúgy segíteni fogja, ahogyan mellette állt a
múltban is. Mert hát nem az örök élet ígéretét hordozzuk?
Erre a következőket válaszolhatom:
A ma és a holnap problémáit nem a múltra támaszkodva, a múlt töredékeit
összegyűjtögetve fogjuk megoldani. A harmadik világ egyházainak elevensége csalóka látszat. Nagyon is valószínű, hogy az új egyházak előbb-utóbb ugyazt a válságot élik majd át, mint Európa régi keresztény országai. A modernitás megkerülhetetlen. Az egyház megfeledkezett erről, azért van ma ilyen
válságban. A II. Vatikáni Zsinat igyekezett behozni a négy évszázadnyi elmaradást, de úgy
tűnik, az egyház lassacskán bezárja az akkor megnyílt ajtókat. Nagy a kísértés, hogy inkább
a Trentói és az I. Vatikáni Zsinat felé forduljunk, mintsem a III. Vatikánum felé. Érdemes
felidéznünk, amit II. János Pál többször is a lelkünkre kötött: „Nincs más utunk, mint a II.
Vatikáni Zsinat".
Meddig folytatjuk a struccpolitikát s dugjuk homokba fejünket? Meddig vonakodunk még
szembenézni a tényekkell? Meddig próbáljuk minden áron a menteni a látszatot – azt a
homlokzatot, amely ma már senkit sem téveszt meg? Meddig zárkózunk el görcsösen
mindenfajta kritikától ahelyett, hogy a megújulás esélyét látnánk benne? Vajon az idők
végezetéig halasztjuk-e azt a reformot, amely kényszerítően szükségessé vált, és amelyet
túl sokáig halogattunk?
Az egyház határozottan előre-, s nem hátranézve teljesíti küldetését, hogy a világ
világossága, a föld sója és kenyerének kovásza legyen. Ugyanakkor ma sajnálkozva
szögezhetjük le, hogy az egyház, amely századokon át úttörő szerepet töltött be, ma a kor
mögött kullog.
Megismétlem, amit levelem elején mondtam: a huszonnegyedik órában vagyunk! A
történelem nem vár, kivált manapság nem, amikor felgyorsult, túlhajtott ritmusban élünk.
Minden kereskedelmi vállalkozás, amely mérleghiányt vagy működészavart észlel, azonnal
elgondolkodik, szakértőket hív össze, megpróbál talpraállni, s az összes energiáját
mozgósítja, hogy leküzdje a válságot.
Vajon az egyház miért nem így cselekszik? Miért nem mozgósítja minden élő erejét a
gyökeres aggiornamento érdekében? Miért nem?
Lustaságból? Gyávaságból? Vagy mert nincs benne elég képzelőerő és kreativitás? Csak
bűnös kvietizmus, mely azt reméli, hogy majd az Úr elrendezi, s hogy az egyház már sokkal
rosszabbat is túlélt? Az evangéliumban Krisztus így int bennünket: „E világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai…"
MIT TEGYÜNK TEHÁT? Az egyháznak ma HÁROMSZOROS REFORMRA van szüksége,
mégpedig sürgősen és elodázhatatlanul.
Teológiai és kateketikai reformra, hogy újra átgondolja hitét és összefüggésében
újrafogalmazza kortársaink számára. Az a hit, amely már semmit sem jelent és
amely nem ad értelmet létezésünknek, nem több díszítménynél, haszontalan
felépítménynél, amely önmagától dől össze. Ma ez a helyzet.
Lelkipásztori reformra ahhoz, hogy minden elemében újragondolhassuk a múltból
öröklött struktúrákat. (Erre vonatkozó javaslataimat ld. alább.)
Spirituális reformra, hogy új életre keltsük a misztikát és átgondoljuk a szentségeket:
egzisztenciális dimenzióval ruházzuk fel és hozzáigazítsuk őket az élethez. Erről
sokat tudnék mondani.
A ma egyháza túl formális, túlozottan formalista. Az az érzésünk, hogy az intézmény elfojtja
a karizmát, s hogy egyedül a külső szilárdság számít, a tiszteletreméltó felszín, egyfajta
látszat. Nem azt kockáztatjuk-e vajon, hogy Jézus egy szép napon „meszelt síroknak"
tekintsen bennünket…?
Befejezésül egy, az egyház egészét érintő általános szinódus összehívását javaslom. Ezen
minden keresztény részt vehetne – katolikusok éppúgy, mint más felekezetűek –, hogy teljes
őszinteséggel és egyértelműséggel együtt fontolják meg a fentebb jelzett szempontokat és
mindaz, ami még felvetődik. A szinódust, mely három évig tartana, nagygyűlés koronázná
meg – ne nevezzük „zsinatnak" –, amely összegezné a vizsgálódás eredményeit és levonná a
következtetéseket.
Szentséges Atya! Azzal zárom soraimat, hogy bocsánatát kérem őszinteségemért és
vakmerőségemért, egyszersmind atyai áldásáért folyamodom. Hadd mondjam el, hogy e
napokban az Ön társaságában időzöm, hála A názáreti Jézus című, figyelemreméltó
könyvének, amely lelki olvasmányom és mindennapi elmélkedésem tárgya.
Őszinte tisztelettel az Úrban:
P. Henri Boulad SJ
henriboulad@yahoo.com
Collège de la Sainte-Famille , B.P. 73, Faggala – Kairó, Egyiptom
Graz, 2007. július 18.
Hotmail: Trusted email with powerful SPAM protection. Sign up now.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése