Kass János, Az ember tragédiája,
2. szín (rézkarc, 1966)
Látni, nemlátni - az a Szem
C-év, húsvét, 6. hét, Cs. (ApCsel 18,1-8; Zs 97; Jn 16,16-20)
Az egyház és a világ közötti távolságot emlegetjük. A vallási közösség, és a vallási közösségen kívüli "szekuláris", világi élet kihívás az egyház számára. A történelmi egyház-tudatnak nehéz hozzászoknia, hogy a világ, úgymond "pluralizmusokba" tört. A hivatkozási keret többé nem a kinyilatkoztatott Isteni szó; az egyházi tekintély. S talán a legnyugtalanítóbb változás, hogy csend állt be. A korábbi alapszó, Isten, kultúránkban nem alapszavunk többé. Engem is izgat a kérdés. Az 1980-as évek végén, magam is átéltem, a kommunizmus "materialista tanítása" alatt még elevenen ott feszült ez az elfojtott alapszó. "Isten." A tagadás, és a késő-szocializmus nihilje ellenére is. Kortársaim körében ösztönösen hitellel bírt az egyház. Csoporttársaim, ismerőseim biztos érzékkel keresték és találták meg a "papot". Tudták, hogy szekuláris közegük ezzel a "tagadással" határos. Tartást, tudást éreztünk az egyházakban, tudtuk, hogy valamit megadnak, állandóan, amit a propaganda világa képtelen volt adni. Éreztük, élveztük, hogy a későkádári nihillel szemben táplál, gerincet ad a hitbeli tanítás. Sok-sok esti összejövetelre emlékszem. Orvos barátommal, B. Tamással, azt hiszem, egy ilyen alkalommal ismerkedtem meg. Izgalmas élmény volt a tanítás "szövegével" találkozni. L. atya felolvasott, s mi szinte érzéki-szellemi örömmel, szó szerint élveztük, gyönyörködtünk a megjelenített Ige tisztaságában. A bizalom különös világa volt. S emlékszem arra is, ahogy késő éjszakába, nem egyszer hajnalba nyúló beszélgetések után hazaindultunk. Különös "hajnali részegségben". Üres volt már a város főtere; csak rendőrök jöttek igazoltatni gyanús mozgásunkat.
S aztán arra emlékszem, hogy rövid idő alatt, ez a "társadalmi vonzás" megszűnt. A lelki és morális vákuumot, betöltötte, felváltotta? valami más. Emlékszem erre az átmeneti időre. Fiatalon szinte érzékenyítve voltunk a szavak és gondolatok frissen visszanyert erejére. Hirtelen, 1989-1990 körül súlya lett a szónak. Ott volt emberek között. Fontos eleme volt a kommunikációnak. A könyvek, az olvasott betű értéke is hirtelen megnőtt. Erejük volt, alakító erejük. S aztán hirtelen valami történt. Nem várt módon a "szóképződést", a szabadságot mintha nem építésre kezdtük volna használni, hanem dekonstrukcióra. Fiatal huszonéves voltam. Érzékeny a szavakra. A bulvár betörése volt ez az esemény, ma így nevezném. A szavak, a kinyílt tudatok erejét a feltörekvő és születő média-elit nem arra használta, hogy társadalmi tudatunk tisztulása újabb esélyt kapjon. Nem. Emlékszem, azokon a teológiai esti beszélgetésekben csiszolódott-finomult szavak: érezték a fájdalmat bennünk. Bennem. A kultúra (mint emberi kommunikáció) kanonizálása helyett megjelent "Friderikusz". Kifejezetten a botrányra, az ellen-reakciók provokálására épített. Dekonstrukciónkból, lebontásunkból élt. Szó szerint kurvákat hívott a műsorába, pl. "Cicciolina" sokkoló kontraszt volt etikai- és kulturális érzékenységekkel. Lenyomták a torkunkon; sőt, igényünk lett az "önlebontás." Gyorsan történt mindez. Talán észre sem vettük. De számomra valahol ez a fajta vákuum annak a negatív beszédmódnak a kezdete, amibe megérkezett az ország.
A bulvár tragédiája nem az, hogy "igényeket" elégít ki. Talán az is igaz, hogy egyfajta pszichés szükség, rabszolga-generációnk egyetlen elérhető rekreációs formája. A bulvár tragédiája - s ezért fájtak és fáztak bennem a fiatalon megtalált 'igék' -, hogy alapszavaink inflálódtak. A "szeretlek", a "hiszek benned", a "bocsáss meg", "megbocsátok"; és az Isten. (Friderikusz lecsúszása elsősorban szellemi lecsúszás volt. Kezdeti ürességét ideig-óráig leplezte, próbálta kompenzálni. De az alapszavak lezüllesztéséért keservet árat fizet bennünk az ember.)
Függetlenül "elnémulásainktól", hiszem, hogy továbbra is a legfontosabb eme alapszavainkhoz való viszonyunk. S talán a fenti sorrendben születnek meg bennünk újra. Szeretve, bizva, megbocsátva a másikban. A "szeretlek" -nek így lesz szinonimája az "Isten"; ami a kettőt összeköti: "hiszek benned."
A megváltozott körülmények között, Isten helyzete is jóval nehezebb. Hol, és hogyan jelentse ki magát? Hogyan emelje ki a társadalmi együttélés alapszavaival együtt leértékelődött "papjait" e jelentésvesztésből? A "keresztény" hivatást magát? Isten eme nehéz helyzetén érdemes gondolkodunk. Hol, és hogyan tapasztalható meg jelenléte, és hallható szava? Milyen új nyelvet kénytelen keresni hozzánk? Hogyan tud a bulvárba testesülni, "dekonstruálni" azt? Hogyan tudja retinánknak azt a milliméternyi, "istenpixelnyi" helyét helyreállítani - mely retinaképződésből újra születhet szemünk? Nos, arra lennék kíváncsi, ez az új szem mit és hogyan lát majd világunkból? "Papi" szerepekből, hagyományos kereteinkből; s egyházi bensőnkből. "Rövid idő s már nem láttok, ismét rövid idő s viszontláttok." A tanítványok közül néhányan elkezdtek tanakodni: "Mit akarhat ezzel mondani: Rövid idő, s már nem láttok, ismét rövid idő, és viszontláttok? És hogy: az Atyához megyek?"" (Jn 16,16-17)
2010-05-12
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése