[homilia] Retinaképződés

Konó Bairei, Madárkompozíció

Retinaképződés

C-év, 5. hét, V. (Iz 6,1-8; Zs 137; 1Kor 15,1-11; Lk 5,1-11)

Az evangélium a bizalom világa. Közvetlenségre tanít a történelemmel. Egészen bizonyos, hogy „érintésében" rendszeresen élve, egy titokzatos zónát életre kelt bennünk. Egy szövetrészt, talán mondhatjuk így, egyfajta „retinaképződést" indít el a lélekben. Valahol ott, ami tudatalatti álomképeink, és tudatosunk alatt húzódik. Énünk alapja ez a szövet, ez a benső szem. Önzetlen tartomány ez. Mert mi más lenne, mint tiszta önzetlenség és nagylelkűség, hogy a Lélek egyszercsak emlékezni kezd bennünk; bennünket késztet emlékezésre. A lélek bizonyítéka számomra ez. Hogy a legváratlanabb pillanatokban „eszünkbe" jut egy-egy helyzet, személy, alkalom. Egyszercsak rágondolunk a személyre, s jót kívánunk neki. Emlékezetünkben tartjuk, pedig hogy tudatunkba és érzéseinkben „hirtelen" testet öltött, nincs magyarázata. Evangéliumi szinkronicitás ez. A jó forrása, és áramlása létünk bensőjében. „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!" (Lk 5,4) Rokonaink arca, élő és halott szeretteink, egyszercsak megjelennek, történetük egészével azon a bizonyos evangéliumi retinánkon. S fontosak ezek a megjelenések. Ha szemeinkben összeadódnak ezek az érkezések, akkor kialakul a haza. Nagy Hával. Mert az azt jelenti, vagy jelentené, hogy normális, otthonnak nevezhető világban élünk. „Kötődésekben." Ha van az imádságnak hivatása, akkor az ez, a benső Haza ápolása, és művelése. Mert ez a „retina" képződni akar. S ha nem harsogja túl az a történelmi meddőhányás, amit haza címén művelünk, akkor van otthona annak a Hazának, amiből, akikből érkeztünk. És vagyunk. S egy normális világban, e benső látomások közt, helyet − hazát − kap az Isten is. S az a kor, s főleg, ahogyan ma, magyarság, mint szemét vesztett hangyaboly élünk, minden látszat ellenére: „megváltozható." Csak a meddő képzavarból kéne kilépnünk; belépnünk. Így olvasom a sort: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálót." (Lk 5,5) Azt a bizonyos retintát. Mely fény-, és kegyelemérzékeny. ʻHaza'-érzékeny.

A twitterek, fészbukok, jutubok − kampányok − világában, egyszercsak ráébredünk, mennyire a felszín karmáiba fordult át ez az ország. S ha nem vigyázunk, vallási érzékenységünk is. Napokban egy vasárnapi istentisztelet közvetítését hallgatom. Papi prédikációnkat. Istenérv, hogy az emberek még mindig ott vannak templomainkban vasárnap. Mert amit hallok, cseppet sem biztató. Becketti végtelen önismételgetés, evangéliumtalan moralizálás. Vigyáznunk kéne, hogy keresztényekként a mostani haza szintje fölött járjunk. S igehirdetésünkben sem sodródásban, hanem egymás látására taní-tani. A születni akaró, s képződhető hazára. S mellékesen, nem baj, senkit nem fog zavarni, hogy ez a haza Isten országával határos.

S így teszem a jelen képei mellé emlékképeim egyikét. A meggyfa nagyszüleim ablaka előtt. A nyár izzó melegét árnyékká mondja ki, azzal, hogy ott van. Ösvényeink, nagyapám jöttében, mentében. Tényszerűen. Mint egy halászháló. Ugyanabban az evangéliumi tényszerűségben, „ecce-itásban". Mert mi más az evangélium, az örömhír, mint hogy megtanít a történelem különösségét, egyedi részleteit érezni. Mánkat megtisztelni. … „S amikor ezt megtették, olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadozott a hálójuk." (Lk 5,6)

2010-02-07