Rutinkijáró

V. Szabó Noémi Arany és Zöld utakon

Rutinkijáró

C-év, nagyböjt, 1. hét., Cs. (MTörv 30,15-20; Zs 1; Lk 9,22-25)

A szenvedéstörténet, melyre nagyböjt koncentrál, legmélyebb figyelmünket igényli. A mindennapi „keresztény rutinunk" túl felszínesen gondolkodik róla. Hajlamosak vagyunk bántóan leegyszerűsíteni Jézus és az Atya viszonyát. Ha nem figyelünk oda arra a történetre, amit Jézus elmond, akkor a valódi „Atyakép" elvesztését kockáztatjuk. Kereszténységen belül is, úgy tűnik, túlságosan mechanikusan gondolkodunk. S felvetődik a kérdés, nem önnön agressziónk elfedése van jelen szenvedés-ábrázolásunkban? A Fiú, rutin-képünkben szenved, halálra zúzza magát közöttünk − majd Atyja az utolsó utáni órában kimenti. Látványosan evakuálja az emberi történetünkben kivérzett Fiút. Akkor, amikor már túl késő, akkor tesz csak hatalmas csodát. Érdemes odafigyelnünk erre az értelmezésre, mert fontos kérdésekre kapunk választ. Óvatosnak kell lenni, mert ezen az „időszalagon", ebben a képben, saját erőszakunkat legitimizáljuk. Ez, úgy érzem, nagymértékben válasz arra is, vajon miért nem vonzó a kereszténység megváltásképe erről az „utolsó pillanat utáni Atyáról". Nem vesszük észre, hogy ezzel a fajta „Atya" - képpel egy szörnyű, irgalmatlan Isten képét hagyjuk jóvá. Aki megvárja, míg kivérzik a Fiú, s utána akcióba lép. Elfogadjuk, s különös módon elvárjuk, hogy a „világ" is elfogadja ennek a kegyetlen Atyának a képét. Nem vesszük észre, hogy önmagunkat bújtatjuk e kép mögé. Tetszelegni próbálunk önmagunk előtt, hogy lám, milyen nagylelkűek vagyunk. Előbb elbánunk a másikkal, másságával, s aztán nagylelkűen megbocsátunk, új kezdetet kínálunk. De azzal a feltétellel, hogy hasonul hozzánk, a mi, az én ortodoxiámhoz. Birtokolni akarlak. Uralni.

Nem; a Fiú és az Atya viszonya nem lehet ez. Több kell, hogy legyen, mint e bújtatottan kegyetlen, „atyáskodó" önmagunk. Mintha ez az „atya" azt mondaná a fiának, hogy én kiváló sebész vagyok. Megvárom, míg megbetegszel, s akkor, amikor már semmi más nem segít, akkor „megműtelek", és újra összeraklak. S rajtad mutatom meg kiváló tudásomat. S te majd megmutatod magad a többieknek. Milyen hatalmas és önzetlen vagyok. Meglepő, milyen ösztönösséggel fogadjuk el ezt a „mintát". S építünk fel egy „kegyetlen", „szadista" atya/istenképet, amikor Isten végignézi Fia szenvedését. Mechanikus, életidegen séma az − s mi mégis így látjuk és akarjuk láttatni az Atyát. Mert nagylelkűnek, kiválóbbnak akarunk látszani, bármi áron. S nem vesszük észre, milyen mélyen beívódott hétköznapi katolicizmusunkba vagy keresztyénségünkbe a győzhetnék. S így válik a mindennapi „kiváló" keresztény tanúságtétel egyfajta fallikus beszédmóddá. Ahol önazonosságom, vagy vélt önazonosságom Krisztusban, rá akarom kényszeríteni a velem/velünk szemben álló heterodoxiákra.

Kiválóan mutatja ezt az istenképet, katolicizmusunk vagy protestantizmusunk torzulását, ahogyan hivatalosan, egyfajta normatív moralitásból beszélünk a homoszexualitásról. „Betegségnek", dekadens elhajlásnak tartjuk normáinktól. Fenyegetésnek heteroszexuális normáinkra, katolikus-keresztyén „családmodellünkkel" szemben. Hivatalos teológiánk úgy fogja fel, mintha a heteroszexualitás normájával szemben a homoszexualitás egyéni döntés volna. Pedig nem az. Jóval komplexebb történet, melyhez minimum meghallgatnunk kéne szeretetbeli szocializációnk töréseit. Melyben nemcsak a család, de kultúránk egésze érintett; beleértve egyházainkat is. Miközben, a fenti atya-kép (változatlan emberi bensőnk) jóváhagyásával, magunk építjük fel Szodomát és Gomorát. Büntető, feltételekkel megbocsátó önmagunkat, Jézus Abbája mögé bebújva. S a kultúra agresszív szekularitásából érkező ember, aki kifosztott lelke mélyén még keres, ösztönösen megérzi és elveti ezt a felkínált istenképet. Megszólítatlanul megy el mellette; mellettünk. Mert erre a „szado-mazochisztikus", gyarmatosító istenre saját világképén belül is ezernyi példát talál. Önmagát is ilyennek látja, ebből szeretne kilépni. A másság, a megtérés, amire vágyik nincs benne a fenti „istenben." Nem tudom pontosan kifejezni magam, inkább csak éreztetni a problémát. A Fiú, aki szenved bűneinkért, s az Atya, aki végignézi szenvedését, s majd megváltja − leegyszerűsítése és manipulálása a Misztériumnak. Hiszem, hogy a nagyböjti belső készület lényege, hogy felülvizsgáljuk a fenti mechanikus sémát. Kitapintanunk saját, bújtatott erőszakunkat, „hatalom-beszédünket" e nagyon is racionális konstrukcióban. Érzékennyé válni, eljutni odáig, hogy beleszédüljünk, Jézus egy egészen más Atyát mutat. Azt az Abbát, aki számára, épp úgy mint mindannyiunknak, kihívás a Fiú szenvedése. Aki számára kérdés, mégpedig megválaszolandó kérdés, a Fiú története. Aki számára épp így kérdés, mégpedig kérdések-kérdése, „szadizmusunk" és szűkkeblűségünk. Ahogyan angyalként öltözködünk tükreink előtt; de csak Isten látja a belőlünk előmászni kész bestiát. Nagyböjt arra az alázatra készít fel, hogy az Atya egészen más, mint akinek gondoltuk. S ez a radikális másság kíván bennünk változást. Most történik az evangélium, hisz természete ez. Most történik a tisztánlátásért való megtöretésünk. „Majd azt mondta, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia." (Lk 9,22)

2010-02-19