A fordítás öröme és felelőssége

A régi latin rítus szerinti, II.Vatikáni Zsinat előtti miseformát
gyakorló papok, Herdfordshire-i pasztorációs központ (2009)

A fordítás öröme és felelőssége

C-év, 5. hét, K. (1Kir 8,22-23.27-30; Zs 83; Mk 7,1-13)

A kor nyelvéből lehetséges-e kilépés? S hogyan? Azokból a tehetetlenségekből, melyek átitatják dolgainkat. Hétköznapot, kultúrát, vallást. A kultúra paradoxonja, amiben élünk, az, hogy rálátásunk életünk útjaira épp e kultúrából születik meg. Épp úgy, mint személyes szeretetünk esetében. A kultúrában való helyes élés így mindig obszervancia és transzgresszió. Norma-tartás és norma-törés egysége. Döbbenetes, hogy egy-egy vallási újító, tudós elme mennyire képes „előre futni", előre lépni a jelen tudásához képest. Saját közegéből merítve, jelenét megfigyelve. Buddha vallási zsenije ilyen előreszaladás kora hinduizmusából. A frankfurti iskola társadalomkritikája a huszadik század finisében. Vagy előtte Marx kapitalizmuskritikája. Karl Barth teológiája, vagy Karl Rahner katolikus oldalon. Sőt, a II. Vatikáni Zsinat dialógus-vágya kortárs valóságunkkal. Vagy épp Pannonhalma, Tihany bencés közösségeinek lelkisége, hogy hogyan haladható meg a gyógyítás, a megújulás irányai. Sorolhatnánk. Hazai példáit is, pl. Gyökössy Endrét, vagy Popper Pétert.

E megújulások benső motivációja, hogy a nehéz helyzetekre nem bezárulással válaszolunk. Ellenkezőleg, épp hagyományunk felnyitásával. A saját hagyomány újra-olvasásával az új helyzetre. Jézus konfliktusa azzal a rendszerrel, amelybe tudatosan születik bele, s mellyel szeretetben azonosul, ezt az ökonómiát tárja fel. Paradoxon, de ő maga van vallási hagyománya magjában jelen, s nem az őt „halálra bíráló" hagyományőrzők. A fent említett példák mutatják: megújulni annyi, mint bemenni a saját kultúra középpontjába. Alászállni a tradícióba. S ott, a magunkkal vitt, belénk testesült jelennel gazdagodva kérdezni e hagyomány Lelkét. Felnyitható-e a bennünk lévő Isten a közösség jelenbeli szükségeire? Felnyitható-e, sokszor Istenbe elbújó önmagunk? A vallás, de a szekuláris értelemben vett értékrendszerek, melyek azonosulást kívánnak legnagyobb kihívása ez. Belátni, hogy a legtisztességesebb, a legérvényesebb törvények sáncán belül is „téves-énekké" válhatunk. (Nehéz visszaadni az angol szót, ʻfalse self', false personality.) Mert az evangéliumbeli konfliktus ezt a problémát feszegeti. Hogy a saját hagyomány ortodoxiájában is bezárult ének, személyiségek, közösségek lehetünk: bezárultak az éltető Hagyományra. „A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait, miért eszik tisztátalan kézzel a kenyeret?"" (Mk 7,5)

Jézus vallási zsenije abban áll, hogy veszi a fáradságot és bejárja közössége valódi szükségeit. Tulajdonképpen szembesül a perifériákon bekövetkező mállással. És szembesít vele. Az evangélium nem más, mint egyetemes érvényű példázat. Arról, mi történik a hagyomány periférián élőkkel, ha a hivatalos középpontban élők elszakadnak a „külvárosokról". Jézus a fenti értelemben vett ʻfals', a valóságtól izolált vallási éneket talál a középpontban. S látja, hogy a ʻfals vezetések', fals éneket produkálnak. A perifériák népe mállik, magára marad, mind több sebet hordoz. A hagyomány Lelkéből való kiszakadásnak párhuzamos tüneteit. S nemcsak a vallás szintjén van ez így. A demokrácia minden intézményében, ahol „alkotmány/hagyomány" – vezetés − és nép viszonya fennáll. „ʻAz Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz, a korsók és poharak megmosásához és sok ehhez hasonlóhoz ragaszkodtok.' Majd így folytatta: ʻSzépen semmibe veszitek Isten parancsát, hogy hagyományotokat állítsátok a helyére.'" (Mk 7,89)

A magyar egyház és a magyar közéletiség alapító karizmája Pannonhalma és Tihany. Archetípus. Megtanít szabadabban lélegezni a mát. Félelem, és görcsmentesebben. Dialógusban nem egyszerűen a világunkkal, de elsősorban önmagunkkal. Ha van az utóbbi évtizedek bencés lelkiségének karizmája akkor az ez. Rávezet, hogy merjük személyünket ott látni, ahol elsősorban vagyunk: a perifériákon. Ott, ahol a kultúra újjászületik. A mállás, a hagyományból való kiszakadás peremterületein.

Nem tudom megfejteni miért, de Pannonhalma lelkisége, úgy tűnik nagyobb sikerrel, a „gyanú hermeneutikáján" kívül fejlődött. Ez volt történelmi védettsége is. Az egyházmegyék folyamatosan a hátrálás, a szekuláris kultúrával való konfliktus közegében éltek. S persze, egykori társadalmi presztízsük, hatalmuk hosszú árnyékában. A kinyílás kultúrája, mint végvári vitézeknek, nem adatott meg. Vagy nem felvállalt út? A magyar egyházi mentalitás máig befelé védekező. „Területvédő." S sajnos, papképzésében, egyházhatalmi rutinjaiban is, még mindig, a „gyanú hermeneutikájára" szocializál. Mintha még mindig félne. Talán ezért, ortodoxiája érdekében központosító, még egyházi mezsgyéin belül is. Pedig ebből az izolációból ki kéne lépnünk. Meghaladni a nem-igazhitűségtől való félelem, sőt, a „hátrálás hermenetikáját." (Gyanús véletlen, hogy a laikusok félelmei és ellenségképei ugyanazok, mint a klérusé.) Újra kell tanulnunk egy nyitottabb egyházi identitást, a Zsinat szellemében. Ott, ahol leginkább krisztusi önmagunk vagyunk: a magyar társadalom vallási, szellemi, morális perifériáin. Meggyőződésem, Magyarországon azért alakult ki kultúrharc egyház és politikum között, mert a mentalitások, mindkét oldalon kultúrharcra (félelemre) vannak trenírozva. A felek részéről rég tisztázatlan benső démonokat és traumákat kivetítve.

A magyar egyház hajója akkor fog elúszni, ha nem sikerül a társadalom felé való nyitás. Ha nem sikerül a mindenkori jobb- és baloldalaktól való egyenlő távolságtartás, vagy ha úgy tetszik, egyenlő közelség megteremtése. Ha nem sikerül identitásunkat a társadalom sebein belülről definiálni. Pannonhalmától a fordításnak ezt a kultúráját tanulhatjuk el. Az önlefordítás hagyományát és igényét. Mert azt hiszem, az evangéliumi szakasz, s minden missziós identitás lényege a fordítás: az önkifejezés és a másik helyzete megértésének a vágya. Máskülönben „Isten szavát érvénytelenít[jük] hagyomány[ainkkal], amellyel azt átadj[uk]" (Mk 7,13); Isten fordítási igényét. S az erre épülő hivatásokat

2010-02-08