V. Szabó Noémi, Csak egy pillanat
Tea egy elméleti csillagfizikussal
C-év, nagyböjt 1. hét, Hamvazószerda (Joel 2,12-18; Zs 50; 2Kor 5,20 - 6,2; Mt 6,1-6.16-18)
Vannak időntúli esték. E baráti találkozások kiröpítenek bennünket a rutinokból. Tegnap este igazi angol teázás egy elméleti csillagfizikussal. Az európai Eukleidész programban dolgozik, a „dark energy", a sötét energia kutatója. Magabiztossága lenyűgöz. Rácsodálkozom milyen kész „térképekkel" és modellekkel tudatában érvel, kifejt, magyaráz; laikusként hallgatom. S van benne tényleg valami lélegzetelállító, ahogy mi emberek a kozmosz mélyére vájunk, értjük, modellezzük a felfoghatatlan terek életét. Talán a legmélyebb elvonatkoztatást kívánja meg az elméleti csillagfizika. A természettudós magabiztossága, és lelkesedése. Mondom neki, hogy a középkorban biztosan megégették volna. Mert ezt a fokú absztrakciót képtelen elviselni a saját magára hangolt emberi elme. Ahogyan körhintán, magas térben szédülünk, épp így szédül meg a gondolattól a kicsiny pont ember − micsoda kozmikus dráma zajlik „körülötte". S tényleg izgalmas kérdés, hogy miért nem egyre lassul a világegyetem tágulása, hisz az anyag-gravitáció meg kéne, hogy állítsa a tágulást. S ahelyett, hogy lassan holtpontra érne a kitáguló mindenség, nem. Egyre gyorsabban tágul. S, ha jól értem, ezt a gyorsuló tágulást magyarázzák az sötét-energia ellenhatásával, mely ellensúlyozza az anyag középpontba visszahúzó gravitációs erejét. S tényleg, beleszédülök a történetbe − s továbbra is csodálkozom. Mi vonzza, mi stimulálja az emberi elmét, hogy a csillagos űrbe mélyessze tekintetét és elméjét?
Nem feledem, a templomról szeretnék elmélkedni. A templom benső teréről. Csak még izgat a tegnap esti találkozás. A beszélgetés egy pontján felvetem, lenyűgöző az emberi elme modellező-képessége. S mégis, elméletek mentén tapogatózunk a kozmoszban. Biztos vagyok benne, hogy váratlanul rábukkanunk újabb modellekre, nem várt felismerésekkel. Mi van, kérdezem, ha egyszer csak kiderül, amit mi kozmosznak látunk és ismerünk, az „anyaméh mintájára tágul"? Vendégem néz. S mondom e tudósnak, hogy nemde a galaxisok, és csillagok kutatását − valahol a leg-mélyben, nemde az anyával való benső egységünk jelöli meg, s motiválja? Az anyaméh-benső „terének" élménye, ősminta; Isten arca után legmélyebb lenyomatunk az emberben. Az, hogy a természettudomány eszközeivel és hagyományával felvértezett ember ilyen mélyen érdeklődik a „tudatán túli" iránt, mely a kozmosz színes sötétje, nemde mélyen visszatérés-vágyunk az eredendő egységbe? S hogy az ember soha sem tud kilépni, soha nem fogja maga mögött hagyni az anyából/Istenből való eredetét? S valahogy nem az van, hogy bár fizikai értelemben a világ a semmiből „teremtetett", valójában nagyon is valós alapja van? A kozmosznak morális alapzata van; abba a szeretetbe ágyazódik be, ami megelőz anyagot, energiát, sebességet, fizikailag mérhetőt, „Planck időt".
S az esti beszélgetésben előkerül a Mars-utazás, vagy a távolabbi pontokra elinduló ember. Mindez csupán lehetőség. Persze, önként jelentkezőkkel már évek óta folynak a kutatások, hogyan bírják majd a másfél év bezártságot. S űrhajó-modellekben tesztelik a „tesztpilótákat", pszichésen hogyan bírják az utazást. Amikor a Föld eltűnik a visszapillantó-tükörből. Jó sci-fit, mert nagyon is valóságos a probléma, lehetne ebből írni. Személy szerint, meggyőződésem, hogy érdemes lenne odafigyelni a majdani űrhajósok álmaira. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a Földről, mint „anyaméhünkből" való távolodás reakciót vált ki a tudatból. Talán legmélyebb kollektív emlékeink elevenednek meg. Szinte bizonyos, hogy szent Szövegeivel, amit most hanyagolunk, fog álmodni az európai ember. Ikonokról, templombensőkről, a Tóra és az evangélium döntő jeleneteiről. S mondom vendégemnek, az én verziómban, az ember soha nem fogja elhagyni galaxisát. Nem tudunk majd kilépni, mert érezni fogjuk az kozmosz-„anyaméh" hívását. S az én science-fictionomban az űrhajósok a visszatérést választják; a morális középpont vonzását. S még az a gondolat jut eszembe, ha modellezni akarják, s felkészíteni a jövő marsutazókat, legfőképpen nem a bezártságra kell tanítani őket. Templombensőben kéne megtanulniuk élni másfél évig; hisz ez legmélyebben rokon utazásuk benső nyelvével. Igen, a felkészítők félnek a pszichikai reakcióktól. Hogy az űrhajósok hogyan reagálnak a „kiszakadásra", elméjük nem roppan-e össze.
A templomokat nem külsőségekként építi ez ember. A templomtalanság „szektás" elvetésével nem értek egyet. Nem érthetek. A templom tere, bármely vallás építse is meg, tükör, nélkülözhetetlen tükrünk. Itt őrizzük, emlékeztetőként azt a morális középpontot, melyen világunk egésze függ, melyben létünk ágyazódik. Finom tér, értékes tér. A benne rejlő életre csak rácsodálkozni lehet. Mezítelenek és mégis „felöltözöttek" vagyunk benne, szimbolikus anyaméhünkben. Közvetlen kapcsolatban, egységben, a bennünk tisztánlátó Istennel. A keresztény közösség böjtnyitó imája − s a böjt nem más, mint benső mélyutazásunk − ebbe a közvetlenségbe helyez. Benső terünkbe, melyből érezni tanuljuk külső útjainkat. „Te pedig, amikor imádkozol, menj be a benső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, titokban; Atyád, pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked." (Mt 6,6) Az emberi kozmosz, moralitásunk e tapasztalata teszi széppé külső eredet-kereséseinket. Szeretet nélkül soha nem fogjuk megérteni a külső-kozmosz legfontosabb összefüggéseit.
2010-02-16
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése