B-év, Nagyböjt 1. hét, K. (Iz 55,10-11; Zs 33; Mt 6,7-15)
Az imádság képessége legrejtélyesebb tulajdonságunk. Tudósok sokat töprengtek rajta, mi az emberré válás "pillanata". Amikor először csodálkoztunk rá, s gyönyörködtünk el egy naplementén? A nyelv megjelenése? Az első rituális tisztelettel eltemetett holt? A gyász képessége? Az erkölcsi felelősségvállalás? A lélek halhatatlanságának és testi mulandóságunk tudata? A honvágy? Talán mindez együtt.
Az imádság összegzi e képességeinket. Tehát: az imádság akkor is bennünk van, ha nem gyakoroljuk. Hisz összetevői mindennapi életünk része. Tulajdonképpen egész lényünk imádság. Egy bennünk apály-dagályként kollektíve mozgó tenger. Megfigyelem: az idegen városok utcái, a külföldi táj: szemem és szívem között történik. Világommal, és hazámmal, való kapcsolatom: maga imádság. Bensőm állandóan reflektál: szépségre, jóságra, vagy a szépség hiányára, a jóság hiányára. S önmagamban is felismerem ezt a váltakozást. Az ima, így, állandó, belső mérlegre tételem. Felügyelem határaimat.
Az a fajta imádság, amire Jézus a mai evangéliumban tanít: ilyen mélyről jövő ima. Nem "ödipális", tekintélyelvű moralitás, amit szolgál. Ellenkezőleg: egy cenzor-ént, felettes-ént felszámoló etikába vezet be. Mely úgy moralitás, hogy nem kategóriákban, szavakban méri magát - és mégis cselekszi a jót. Így számolhatjuk fel a saját teljesítményből kinövő gőg alapját. "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked." (Mt 6,6)
S ez a teljesítményt nem néven nevezés, a "mérés", "hozzá(m)viszonyítás" kategóriáit levetkőző imádság: moralitásunk felszabadulása. Mert a viszonyítási pont egyedül a láthatatlan Isten. S az Atya láthatatlansága döntő. A látható istenek világa mindig a legmélyebb korrupciót teremtette meg. Gondoljunk csak Rómára: minden az istenekhez mérhető volt, és láttatható, mint az isten-császár arcképe.
A láthatatlan Isten, miként a láthatatlan imádság, emberségünk legnagyobb esélye. A legmélyebb kommunikációra kapunk benne lehetőséget: a világot lelkünkkel, létünkkel tapintani. S a hallatlan paradoxon: a világot lelkünkön keresztül alakíthatjuk. Mert a paradoxon: a világ a maga ridegségében épp a legláthatatlanabb érintésnek enged. Csakis a Lélekben hajlandó gyökeresen átalakulni.
Látod ívét ennek az útnak? Az Úr Imájának első sora a transzformációnak ezt a körét rajzolja meg. Mennytől Földig. Előbb Néven nevezzük Őt. S ebben a Névben érintődik a világ. Ő, a Láthatatlan, elindul, érinteni, ami itt "lent" van. A csupa láthatót. Ettől a szemen túlival megfigyelhető érkezésben válik képlékennyé a történelem ridegsége. "Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is" (Mt 6,9-10)
2012-02-28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése