.
Napok óta csak Bach muzsikáját kívánom. Mint most is, az f-moll csembaló Concerto-jának „zongoraátiratát". Azt hiszem, Schiff András egy korai Decca felvétele. Bach eredetileg csembalóra írta e concertókat. Sokan fenntartják, az eredeti hangszeren szólalnak meg legjobban s nem zongorán. Schiff írja: megpróbálta „egyesíteni ami a legjobb e két világban".
Bach zenéje nagy töprengések idején: az egyedüli társ. Főleg, ha az őrült városi bezártságban, nem elérhető a táj. Bach zenéjében van valami „animinitás". A természet személytelen vegetációja beborítja a szubjektumot. Valami hatalmasabb őserő, szüntelen áramlás dominál. Ezért érezzük: Bach ellenáll az alaptermészetünkké lett individualitásnak. Épp ezért, sokszor, távolinak tűnik − mintha nem szólna felpörgött „nyugati érzékenységünkhöz."
Bachot hallgatni, valóban, mintha leutaznánk a vidéki tájba. Mondják, az európai romantika fedezte fel a táj szépségét. A vad természetet ekkor pillantottuk volna meg először szépként. Pedig nem így van: az f-Dúr Concerto Andante tételében átlélegzik a kinti táj a városfalakon. A természet, élő ritmusaival, mint makrokozmosz öleli át a biológia és kultúra találkozásán: az urbánus embert. A város csupán mikrokozmoszunk. S valahogy így öleli mindmáig körül a Menny archaikus tisztasága szekuláris korunkat.
De miért is írom mindezt? Bizonnyal ott van a háttérben idős barátom megrendítő vallomása: önazonossága hogyan változott az évtizedek folyamán. Egykori, magyarországi önmagához − Auschwitz után, kommunizmusból kilépve, Nyugaton élve. S főként, az otthoni közélethez képest mitől érzi „visszailleszthetetlennek" magát. Nem tudna olyan kemény lenni. Most nem is jut eszembe a jelző, amit használ. Talán a durva és az erőszakos között. Nem tudná a közéletnek ezt a nyelvét beszélni. Tagadhatatlan, valami kifejlődött otthon.
Nem tudnám néven nevezni mi az. Ami embereket és véleményeket, sőt, oldalakat elválaszt. Ami aggaszt: ahhoz a bizonyos bachi tájhoz való megváltozott viszonyunk. Bizonyos, hogy honi magyarságunk egy identitás-váltás határához érkezett. Azaz: számot vetni önazonosságunkkal. S ahogyan az ember életében vannak fájdalmas újjászületések: be kell lépni a jövőbe. S el tudni mondani: mivel nem vagyunk azonosak régi önmagunkból. S ez nem fog menni: Bach gyógyító tájélménye nélkül.
Az ő „tájélménye": egyetemesség. Dallamaiban ott hömpölyög minden partikularitásunk. Nem zárja ki, ami egyedi történeti tájainkban történt. Egyként öleli magába a népzene hangjait, nyelvek ritmusát, szóképzésünk zenei zörejeit. Valamiféle első kollektív önazonosság, amit visszatérésként felkínál. Amiben ott van legelső, legmaradandóbb „énünk". Így kéne belecsöndesednünk az f-moll Concerto Largo tételébe. Fénysebességgel futó önmagunkat (a kort) lassított felvételként pillanthatjuk meg. Igen: ez ziháló korunk, amikor alszik, s takaró alatt álmodik. Erre a tudatalattira kéne figyelnünk, mint énünk alapzatára. S mi is az én alapja, mint az őt alapozó Isten?
Bach zenéje azért mond mindennél többet a Szó jelentéséről. Isten nem szó: hanem szinonimák és asszociációk tengere. Megnevezhetetlen. Szüntelen áramlása − épp a Jelentésnek − szavainkban és történetmondásunkban. Egyszerre tájélményünk, emberélményünk − s tájélményeink és találkozásaink alapja. Nélküle: nincs identitásaink közötti átjárás. Másságok közötti kommunikáció.
*
Amikor reggel a BBC-n már megint az Új Színház körüli kontroverziát hallgatom, valami azt mondja bennem: elég! Dörner György szavaiban, ha akarom, ott látom a fasisztát. Ha akarom, nem. A kontra között megszólal Márta István is. Ha akarom, angyali tisztaságú hangon mondja az igazságot. Ám ha akarom, ugyanaz a fasiszta szólal meg belőle, csak „européer változatban". A benyomásom az, hogy ennek az „européer Európának" szüksége van vélt fasisztáira. A fájdalmas paradoxon, hogy „européerségünk" kiégett. S ettől agresszív. Tiltakozásában − ahol fasisztákat és antiszemitákat lát − félelmetes tagadás és elfojtás van a gyökereknél. Tagadja identitásának válságát. Liberalizmusa és szabadságeszményei épp úgy krízisben vannak, mint a konzervativizmusé. Tagadja ezt a válságot, ettől agresszív és intoleráns. S ítéleteiben maga válik fasisztává. Félelmeit és rossz lelkiismeretét démonizáló fasizmus ez. S abszurd, hogy itt, Londonban a BBC-n magyar belpolitikáról hallok. S látom, hogyan ugrik, s fasisztáz le a „kinti kultúra" egy helyzetet.
Értem, miről beszélnek, de valami azt mondja bennem: nem, ez nem a valósághoz való viszony. Ez valami más. Ez nem az én tájamat méri fel. S főleg nem szolgája az én Tájam tisztulását. S azt hiszem, ez a jó szó, bizalmatlanul fordulok el attól a honi liberalizmustól, ami képtelen morálisan, valódi kérdésekkel kihívások elé állítani a hatalmat. Gondolkodásra késztetni saját, „Tájhoz", saját isteneihez való viszonyáról. Mert az a nyugathoz rohanás, a posztmodern médiaháborúkhoz, európai pártérdekekhez dörgölőzés: sebzett identitást leplez le. Mint téren tapsra a madárraj: nem gondolkodásba, de Hatalomhoz rebbenünk.
S szem elől tévesztjük, hogy a „Nyugat" demokratikus értékkiállásai mögött nem egyszer a benső társadalom értékrohadása áll. S rossz lelkiismerete. A „gonosz tengelyeit" megnevezni az a makulátlan demokrácia volt képes, mely tagadta, mint nem létező, a saját határokon belüli rasszizmust, életellenes politikát, és cenzúrát a sajtó felett. Ez az én ítéletem: mindkét identitás felett. S ott, ahol nincs közös „Táj", a szinonimák közt legalább néhány helyen egybeeső jelentése a szónak, „Isten", ott meg is történik minden, amit egyébként, „Istenben", egyikünk sem akar. S nem tudom, honnan ez a különös gyanú bennem. Ám tartok tőle: az „européer igazság" mögött kiállók igenje − egy-egy múltban elkövetett jóvátehetetlen nem.
(Egyébként, csak zárójelben, Márta István kinevezése, épp, az Új Színház élére, anno, éppenséggel nem volt egy elegáns történet. Politikai kinevezések márpedig voltak és vannak. Mint ahogy vélt és valós fasizmusok is. S ezt nem értem, miért nem tudom magammá tenni az „utólageurpéerségeket". S miért látok ott, ahol liberális barátaim lelkesednek, csupán „zöldanarchiát". S újabb jelentkezőket a hatalomért, mint újra nem gondolt identitásunkért.
Ám ami e zárójelen túl van, az Bach, mint a korból kilépő, kollektív kérdezés.)
2012-02-01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése