.
.
Február 15. Különös, hogy csak most fedezem fel a kamarazenének ezt meglepő központját. Négyes zóna, a Central Line csaknem legvége. Nyugat-London. Középkori, talán tizenharmadik századi templom. 1972-ben elhagyták. Pauk György tanítványainak hangversenye.
Még a télvégi esték hossza tart. Sötétben érkezek. Valami csoda folytán megtalálom a templomot. Elég sokat „bolyongok" a sötétben. Arra kellett volna jönnöm, a kis ösvényen a sportpályák mellett, amit eredetileg kinéztem. Hiába. Soha ne hagyatkozz a helybeliek térkép-olvasására. Szó szerint Dvorak Sonatiná-jának utolsó ütemeire érkezem. Taps. Függöny-bejárat mögül be. Még tart a taps, amikor György hátra néz. Felesége, Zsuzsa int, üljek előbbre melléjük.
A templom lenyűgözően szép. Végre, az otthoni templom bensőket idézi: bár kőfal, te tiszta, meszelt. Tisztaságot sugároz. Szőnyeg, fényszórók a színpadra. Ami szó szerint, gyakorlatilag, a szentély. Hátsó falán Mária Gyermekével. Hátulról megvilágítva. Tényleg gyönyörűen karban van tartva a templomból lett koncerthall. A tetőn a hagyományos angol gerendázat. A szentély hajó felőli vonalában: felülről kereszt. A Passió: középen Krisztus, jobb és bal oldalt Mária és János..
Különös érzés. A Transzcendencia újra fogalmazása. Felidézése? Nem lóg ki a koncertest, mint műfaj szent térből. Az oltár helyén barna Yamaha grand-piano. „A templom megtelt". Figyelünk arra, ami a szentélyben megtörténik.
A zene tényleg kifejezése a, szó szerint, természet-felettinek. Az emberi hang és beszéd, amiben élünk, fel sem tűnne másként. De a klasszikus zene, sőt, őssejtje, az emberi énekelt hang: fölébe emelkedik a beszédnek. Természete-fölé. Ettől ikonja a Transzcendensnek a muzsikaszó.
S ez, hallatlan fontos tanúság-élményünk. Mert egy olyan korban élünk, ahol csupa-csupa „elveszett ikon" fölött járunk. Valamikor, megvolt az érzékünk, hogy életünk keretei mögött van Valami, ami kívülről táplál. Ami „transzcendál", önmaga fölé emel mindent, ami élő.
S félelmetes abban a világban élni, ami teljesen egybeesik önmagával. Ahol a világ − „evilág" − önmaga viszonyítási pontja. Ebből a világból szükséges önmagunk fölé emelkedni. Megérezni, hogy van, ami abszolút Más, mint mi vagyunk. Ahol van valami, Valaki, akivel nem lehet egyezkedni. Megváltoztatni. Esetlegessé, történetünk, énünk részévé tenni. Akinek épp Mássága tesz azzá, aki vagyok.
Az est programja, kinyilatkoztatás. Korábban soha nem hallottam Yase hegedű szóló szonátáját (No I). Grave, Fuue, Allegretto, Finalo tételeit. Kanako Yanagida játssza hegedűn. Épp rímel arra, amit „esetlegességünkről" mondtam. Törékenységünket és agresszivitásunkat, hogy „magunkba olvasszuk" a másikat, egyszerre fedik fel e tételek.
Szymanowski Három mítosz című hegedű-zongora darabját sem hallottam. Mind a négy tétel, az Allegro, Adagio, Scherzo, és Allegretto egyformán gyönyörű. György két tétel között odasúgja: ennek a lánynak az apukáját is tanítottam. S hegedűjének, mint hangszernek a hangja, is megragad. Szép, érces és érett hangja van. Kisméretű, de rendkívül dinamikusan szól. Újabb „ikonja" a transzcendenciának? Mivé tud változni az önmaga is átváltozásban élő ember kezében a fa, mint anyag?
S a távolságok? Mert Tadashi Imai zongoristát már a szombathelyi Bartók Fesztiválról is ismerem. S a korábbi Royal Academy-beli koncertekről, és meseterkurzusról. Kiváló zongorista. Ahogyan Pauk György is kiváló zene-pedagógus. Mellette ülök. Minden ütemben együtt rezzen a tanítvány játékával.
A nyáron vele készült interjúban elmondta, a koncertezést abbahagyta. Most már csak a tanításra koncentrál. Ez mindennél nagyobb öröme. Egy kiváló művész „öntranszcendenciája"? Valahol, ez a természetfeletti rendje: önmagunk fölé emelkedni, úgy, hogy a másik fölé emelkedünk. Táplálni. Továbbadni.
(És a haza út. Györgyék egy barátja visz vissza két muzsikussal a Baker Streetig. Akcentusa orosz. Ukrajnából jött, 1963-ban. Amikor megtudja, hogy magyar vagyok, az Aranycsapatról beszél. Hihetetlen. Elmondja, forradalmi volt, ahogy játszottak. Ő látta őket. Mint ma a Barcelona, épp olyan új. S kiderül, Fulham szurkoló. Mondtam neki, igen, akkor időnként egy stadionban voltunk. Én is a Fulhamnak szurkoltam, amíg Gera játszott. S rajontással beszél, mincsoda játékos. Zamorrával hihetetlenek voltak.)
Ezeket gyorsan leírom, ne vesszen el. Még egy e-mailt átküldök Lojzinak a holnapi jubilieumui, harminc éves, koncertjük előtt. Nem lehetek ott, velük, a Bikini koncertjén. Gondolok rájuk, hogy holnap jól sikerüljön a koncert. A „természet felettibe belépés". S pár perc múlva csörren az e-mail. Lojzi írja, hogy szüksége lesz holnap az „energiámra". Hát, így élünk, bezárva, a transzcendencia mint egymás Fölé hajlás táguló köreiben. A Világ végén. Egy szenvedő és feltámadó Isten „ikonjaiként".
2012-02-17
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése