B-év, Nagyböjt 1. hét, H. (Lev 19,1-2.11-18; Zs 18B; Mt 25,31-46)
Szürke reggel a St. Charles Square felett. Az eső ígéretével. A Kármel mint egy nagy, mozdulatlan hajó. A történelem tengerén, valóban állni látszunk. Mégis, észrevétlen, haladunk. Épp azon cél felé, melyet az evangélium ma megszólaltat.
Sokkal, de sokkal intenzívebben kéne ébrednünk arra, ami nemcsak majd, de már most történik velünk. Egyetlen maradandó "adata" vagy tudása a történelemnek: az embertárs szüksége. Nem lenne szabad, hogy nyugtot hagyjanak a szemhéjaink mögötti képek. Mindannyian tudjuk ezeket történeteket és személyeket. Saját életünkből. A Natwest Bank automatái előtt hálózsákban fekvő hajléktalan. S saját rokonaink vagy munkatársak "hálózsákokban". Az irgalom, a figyelni tudás - beleértve a megelőzni tudást - legszebb, de legnehezebben realizálható képességünk.
Különösen a mai korban. Amikor, észrevétlen, egy "második személytelenség", futja be mindennapjainkat. Észrevétlen. Csak a "hálózsákos", magányába zárt ember egyre több. Ha nem figyelünk, a telekommunikáció marketingje, sajátos, valójában életminőségünkhöz semmit hozzá nem tévő értékeivel, személytelenségébe öltöztet.
A nagyböjti idő a keresztények számára fő feladattá teszi: felismerni azt az elszemélytelenedés technikával összefonódó etoszát. Úgy tűnik, az első ipari forradalom okozta elszemélytelenedéssel egyenértékű az a második ipari forradalom, az információs technológiák életbe beágyazódása, amiben élünk. A végeredmény a fontos: a személytelennek láttatott világ. Nem pusztán a tény, hogy munkahelyek számolódnak fel. Az emberi interakció kikopása a mindennapi életből, ez az igazán döntő. Mert ez tesz vakká az "ember-telenség" beköszöntére. A közhivatalnok, az önkormányzati és hely területi képviselő, a kiskereskedő, az őstermelő, a postás, a nyugdíjkihordó, stb. eltűnése nem egyszerűen munkahatékonyság kérdése. Mindezek ugyan csak példák, de ami velük eltűnik a társadalomból az az "inter-perszonalitás" megfelelő szintje. Munkahelyen, társadalomban, s családban, már régen a kívánatos szín alatt élünk. S a keletkezett űrbe tör be a "gép", tágabb értelemben. S ez a feltűnés-kiszorítás az evangéliumi tér: "Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna?" (Mt 25,37).
A kérdés, ami feltétetik technokratizálódó-bürokratizáló korunknak: "Mikor láttunk téged eltűnni"? Mikor nem tápláltuk emberségünk hangját, mely képes lett volna megláttatni az embert, és megszólítani? Mely képessé tett volna bennünket nemet mondani - aktív kritikával illetni a status quot - közönyünkre. Hogy természetesnek fogadjuk el a világot, ahogy van. Befűtetlen házakkal, hónap közepére számlákon beköszöntő "mélyszegénységgel", eladósodó családokkal. S főként, a bennünk fázó-magányosódó Templom-terekkel. Miközben az Ipad3 újabb világsikere, már csaknem itt ül a nyakunkon.
2012-02-27
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése