Cenzortangó

.
.

Bruxelles (fotó: balintbeckett)

.

B-év, 7.hét, H. (Jak 3,13-18; Zs 18B; Mk 9,14-29)

Az evangéliumok gyógyítás-történetei, számomra most, a józanodások korának kifejezői. Mert ez a kor, érkezik. Csendes paradigmaváltás „szaggatottságaink", „tajtékfújásaink", és „fogcsikorgatások" idején. „Mester, ide hoztam hozzád az én fiamat, a kiben néma lélek van. És a hol csak előfogja, szaggatja őt; ő pedig tajtékot túr, a fogát csikorgatja, és elfonnyad. Mondám hát tanítványaidnak, hogy űzzék ki azt, de nem tudták" (Mk 9,17)

S maga a gyógyulás csakugyan bennünk rejlik. Valóban, csak hinnünk kell benne, hogy másként látható a világ. Hogy létezik, mégpedig általunk, az a másként látható történet, amiben élünk. Mintha csak Balassi-t hallanánk: „Légy segítségül az én hitetlenségemnek." (Mk 9,24)

A hétvége néhány eseménye kavarog bennem, a másként létezhető világról. Az első, a Csurka-portréfilm a Hírtévé Vetítőjéből. Az idős Csurka ül Szigligettel átellenben, s beszél a balatoni tájról. Pohár bor mellett. Józanul, tiszta derűvel, szeretettel.

Meglep: nem egyezik a démonképpel. „Csurka antiszemitizmusával." Ki tudja? Mintha egy ember halálával a rátapadt démonok is távoznának. Lepattannak szemeinkről. Vagy: csak szemünkben élik tovább, ki, megszállottságaikat.

Lehet, hogy antiszemita volt. Bár egyre inkább kétlem. Ellenségképe tagadhatatlanul volt, és azt, tényleg meg kéne nézni egyszer már pontosan a szövegeit − de mintha Izrael állam imperializmusához kötötte volna. Ám a filmben nem ez a lényeges. Csurka úgy beszél ötvenhatról, ahogyan mást nem hallottam. Józanul, realistán. Tisztelettel. Ennek a portréfilmnek köszönhettem, hogy először jött közel − emberközelbe − ötvenhat.

S itt, a hétvége első kérdése bennem. A politikai korrektség és Européerség nevében, az Új Színház körüli hisztéria. Ez az ember, ez elmúlt fél évben, haldoklott. S valami iszonytató, manipulatív démonképzésben: üvöltötte rá a kulturált, européer köztudat a fasisztát. S ezt az ellentmondást nem tudom feloldani. Ötvenhat résztvevője; s irodalmi, csakis a Betű által adható higgadtság tanújába belemar „az antifasiszta ma".

A portréfilmben meglep, és megrendít, mert nem ezt várnám a Csurkáról „közbeszédben" kondicionált képtől. Szeretettel és férfias bizalommal beszél egy zsidó egyetemista, s később író-társáról. Tiszteli az Auschwitzból visszatértet. „Hitler", ilyen flashbackre képtelen lett volna.

Csurka antiszemitizmusát, forrásokból, a primér szövegekből meg kéne vizsgálni. Az antiszemitizmus bármilyen formája, elfogadhatatlan. A másik mássága, léte elleni intolerancia, minden megnyilvánulása, szintén, egy tágabb értelemben vett „antiszemitizmus" szinonim megjelenése. Így, az indulatból üvöltő ellenhangok „értelmes érveltségének szintje" alapján, bizony, létezik „magyarság elleni antiszemitizmus". Sic, de „Csurka elleni antiszemitizmus". Sőt: antiszemita antiszemitizmus. Bármennyire is nem szabad játszani a szavakkal.

Szóval, Csurka ül a balatoni tájban. Megigézve annak csendes békéjétől, és szépségétől. S ez a tájban beszélő Csurka más, mint a Magyar Fórum gettóiba önkényszerült és kényszerített ember hangja. Irodalmi tekintélyként szólal meg. A történelmi tanú és értékes író hangján. S ezt a tónust csak egy képe töri meg. „Antiszemitizmusának" kulcsa. Amikor az áldozatok imperializmusáról beszél.

Van idős barátom, aki visszatért Auschwitzból. Úgy, hogy nem fogta véget érhetetlen perbe Magyarországot. Úgy lett felnőtté, hogy leült beszélgetni egy démonmentes Történelemmel. Mert az áldozatok öröksége − és tragikus áldozata − ez. Elhunytjaim, mint mártírok, magukkal vitték a történelem démonait. Áldozatuk értéke, ha valóban odafigyelünk súlyára, az az itt maradók szemének démontalanítása. A halott Csurkával − szövegeivel − le lehet ülni beszélgetni. Le kell, mert soha nem tudjuk lezárni az antiszemitizmus (tágabb és szűkebb értelemben) vett köreit. Különben „nacionalizmusokká", „liberalizmusokká", „antiszemituzmusokká" és „ellen-antiszemitizmusokká" csonkulva menetelünk tovább. Az „ahol csak előfogja, szaggatja" (Mk 9,17) megszállottságában.

S jelenleg ez a gondom az „européerség doktrináival". Nem tud halotti torba menni: sem szellemi ellenfelével, sem önmagával. Nem tud Történelme és ellen-oldalai primer-szövegeivel beszélgetni. S Hitler is ettől volt Hitler: számára csak az élő ellenség képe létezett, a halott ellenség méltósága nem. Mert a holtak jelenléte más diskurzust kíván. Archaikus tiszteletet, a régi értelem letételét. Ettől volt a nácizmus a legszörnyűbb ideológia: úgy bántak el a történelemben a zsidósággal, hogy egy percre nem voltak kapcsolatban a történelmi valóságával, mint személyes méltósággal és identitással. A „zsidó" a Hitlerben lévő démonok, önnön vélt képeinek a meghosszabbítása volt. S a tragédiák-tragédiája: egy benső torzképzet és félelem − egy illúzió − halálba tudta küldeni a valódi zsidóságot. S az abszurdum: onnan, az utcádból az elnémult otthonokat. Saját, elvileg szuverén történelmi régiódból, átnyúlhatott ez az ideológia. A szemek és démonok kompatibilitása miatt.

Ítéletet mondani e szövegekről, Európának, történelmi joga. Azonban, ami történik − ahogyan látom − az européer anti-antiszemitizmusok jelenleg arról mondanak ítéletet, ahogyan az ő ítéletüket ezek az „antiszemitizmusok" elutasítják. Nagyon veszélyes, ha az „Elit Únió" egy közösségnek állandóan múltbeli bűnét tárja fel. S csak erre emlékezteti. A valódi Európaiság az, amikor a szembenézés képességét, mint értéket emelem ki, és arra bátorítok. A történelem közös démontalanításában, leülni. Nem csupán egymással szemtől szembe, de a Történelemmel.

S akkor, ott, arról a bizonyos Imperializmusról, mely Európaiságunkat és nemzeti érzéseinket fogva tartja, lehetne beszélni. Azokról a valóban nem demokratikus történetekről, amin egy Kontinens morális süllyedése vagy emelkedése alapszik. Arról, hogy államaink − elsőként a vezető hatalmak − adjanak arról számot, számszerűen, mennyit költenek fegyverkezésre. Eurodrónokra, nukleáris fegyverekre, s mekkora bevételük származik fegyverkereskedelemből. Mert: ez a mi valódi, globális auschwitzi történetünk.

Ma is épülnek gettók. Irán köré, pl. A jogfosztottak köré: akiket állampolgárságuk alapján megillető törvényi eljárásokon kívül − átadnak az Egyesült Államoknak, „terrorizmus-gyanúval". Vagy: arról az antidemokratikus gettóról, ahogyan az Európai Únió állampolgárait nem kérdezik meg az Irán elleni gazdasági embargóról, a hamarosan meginduló háborúról. Vagy az az információs gettó, ami ott rejlik az eurózóna krízise mögött. A rendszer, úgy ahogy, még mindig csak úgy finanszírozható, hogy az „erős euróállamok" a fegyverkereskedelemből tartják a víz felett tőzsdéiket. Évente: másfél trilliárd dollárt költünk fegyverkezésre. Ennyi az ide-oda visszaáramló haszon. Erről beszélni kéne. Mert valahol, a dolgok mélyén, gyanítom, hogy a „csurkaféleantiszemitizmusok" gyökerénél ez a bizonyos antidemokratikus Európa ott van.

S magam, nem szeretnék egy elnyomó kulturális szuperegó nevében „européer" lenni. Hanem csak a magam jogán.

Mert minden történet kétoldalú. Különbség van a között, hogy valóban őszintén, érdekektől mentesen antiszemitizmusra és kirekesztésre figyelmeztetek. Vagy: egy Európa morális, Auschwitz szintű rothadását titkolom és fojtom el − miközben „Új Színházakat", Csurkákat elítélek. Mert ennek neve is van. Ott, fenn, a címben.

2012-02-20