Eszter hagyatéka

. .

Chapelle Saint Dominique, Varengeville-sur-Mer

(foto: balintbeckett)

Eszter hagyatéka. Még tavaly ősszel, barátom másolta. Bécsből Londonba visszaindulóban. A Duna Televízió felvétele. Márai nyelve: archaikusan szólal meg. Mintegy figyelmeztetés: ez a magyar nyelv mélyen megmerült a történelemben. A nyelv, talán a legmélyebbre, épp a korszakváltásokban ereszkedik. S épp a történelmi mélymerítése, maga a lázadás.

Vajon korszakfordulón élünk-e? S vajon marad-e, épp ennek az „okostelefonos", e-mailes, twitteres, face-bookos kornak megőrzött nyelve, amellyel emlékezésre hívhatná az őt felváltó kort? Félek, már rég nincs.

A filmváltozat Nagy-Kálóczy Eszterrel és Cserhalmi Györggyel, Törőcsik Marival, egy színészgeneráció remekműve is. Összegzik előző, élőszóra, a táj, és főleg, a történelem élményére épülő nemzedékek játékát.

A filmváltozatban a képekre figyelek. A balatoni tájra. Szobabelsők bútorára, asztalterítőkre. Borospoharakra, terítékre. Ismerős illatok. A szövetek, a székek tapintása is. Az asztalterítő fehérje. S az az arcaink mögött élő, ezerszálú dráma: aminek épp tárgyaink a tanúi.

Téli utcák csendje. Udvarok fagyott földje-gyepje. Itt, a londoni belváros fölötti gépzúgásban figyelem e benső impressziókat. Talán nem véletlen, hogy utolsó üveg otthoni borom muszáj megnyitnom. Rizlingszilváni-Királyleányka „házassága". Ha van valami józanodás globális tatárjárásunkból, ami átviharzott felettünk, akkor az épp ezekbe az „ízeinkbe" való alászállásból születik meg.

Mert létezik ez az alvilággá lett közelmúlt. Mely ezernyi láthatatlan karnyújtással − még minding ugyanaz a Békéért mozduló mozdulat. S mi, a történelem kollektív arctalanságába bújva, milyen könnyen feladtuk: az ételek ízét; rokoni szálakat; a maga ritmusában történő − mellesleg Megváltandó − történelmet. S most kapkodunk azután, ami, mint forrás, többé nincs. Az a bizonyos, regénybeli három levél, vár ránk. Posztmodern könnyeinkkel.

2012-02-05