[homilia] Elváló világok; a térdeplő tömeg

Szászkézdi templomkapu

Elváló világok; a térdeplő tömeg

B-év, 32. hét, V. (Mindenszentek ünnepe) (Jel 7,2-4.9-14; Zs 23; 1Jn 3,1-3; Mt 5,1-12a)

Elias Canetti Tömeg és hatalom c. esszékötetét olvasom. A tömeg rombolás vágyáról. Érdekes és érdemes kontraszt ez az evangéliummal, ahol a hegyi beszédben Jézus szintén a "tömeghez" szól. S különös áthallás ez a lassan tömeggé váló országunkkal. "A tömeg előszeretettel rombol házakat és tárgyakat: összetörhető tárgyakat, mint ablakok üvegtábláit, tükröket, képeket, kerámiát. Szinte hajlunk azt hinni, hogy e tárgyak törékenysége váltja ki a tömeg rombolásvágyat. Valóban igaz, hogy a rombolás zaja hozzájárul a tömeg kielégüléséhez. Mégis hiba lenne azt gondolni, hogy e dolgok "törékenysége" lenne a rombolásban a döntő elem. Kemény kőszobrokat csonkítottak már felismerhetetlenségig; a keresztények lerontották a görög istenek fejét és karját, a reformáció és a forradalmak a szentek szobrait döntötték földre, néha veszélyes magasságokból; noha annyira szilárd volt, hogy csak félig értek célt.

A hivatalos ábrázolások lerombolása annak a hierarchiának a lebontása, amit többé nem ismertek el. Az általánosan elfogadott és láthatóvá tett, érvényes távolságok elleni erőszak ez. A képmások kemény anyaga az ábrázolt viszonyok állandóságának kifejezője volt. Úgy tűnt, mindörökké fennállnak, felmagasodva és mozdíthatatlanul; korábban sosem volt lehetséges ellenséges szándékkal közeledni hozzájuk. (.) A helyzet azonban nem mindig fajul idáig. A fenti rombolás leginkább puszta támadás mindaz ellen, ami 'határ'. Az ajtó és az ablak a házakhoz tartoznak; külsejük legsebezhetőbb elemei, és amikor bezúzzák őket, akkor a ház elveszíti egyediségét. Bárki bemehet és benn senki sem védett többé. Ezekben a házakban élnek a tömeg feltételezett ellenségei, azok, akik távol akarnak maradni tőlük. Ami elválasztotta őket, most épp az semmisült meg, és semmi sem áll többé köztük és a tömeg között. Kijöhetnek és csatlakozhatnak a tömeghez; vagy őket hozzák ki.

Ám ennél többről van szó. A tömegben az egyén úgy érzi, hogy mint személy, túlléphet saját határain. Megkönnyebbülést érez, hiszen a távolságok, amik eddig visszatartották és bezárták önmagába, elmozdíttattak. E határok megszűntével most szabadnak érzi magát; szabadsága épp e határok átlépésében áll. Ami vele történt, azt akarja a többieknek is; és elvárja, hogy ugyanaz történjék velük. Egy egyszerű cserépedény irritálja, mert az a határok emlékeztetője. A ház zárt ajtaja felizgatja. A rítusokat és szertartásokat, bármit, ami őrzi a távolságot, fenyegetésnek éli meg, számára elviselhetetlen. Közben fél, hogy előbb vagy utóbb megkísérlik majd, hogy a széteső tömeget visszakényszerítsék korábbi határai közé."

*

Az egyén, s a tömeggé lebomló közösség, ha elveszíti képességét azonosulni a Másikkal, agresszívvé válik. Identitásukat, szeretetüket veszítő közösségek válnak agresszívvé. Majd agresszorrá. A fenti kép pontosan bemutatja a szemünk láttára növekvő erőszak természetét. Az egymásra vadászó hatalmi elitek lélektanát. Az intimitás és az emberi benső terek kristályéjszakáit nap, mint nap megrendező média lelkületét. Homogenizálni, azaz egységesítani akarnak. Saját határaikat rákényszeríteni a másikra; beolvasztani, hogy feloldják a saját, benső űr szorítását.

Nincs mit szépíteni rajta. A rendszerváltás egyenlővé lett a tömegdemokráciával. Tarr Béla torokszorítóan szép és tragikus Werckmeister harmóniák c. filmjének képei jutnak eszembe. A kórházjelenet; amikor a törő-zúzó tömeg egy kórházat, a legvédtelenebb emberi zónát zúzza porrá. A tömeget vezető vezért egy szobában egy meztelen öreg látványa fegyverzi le; visszafordulnak; vagy indulnak máshová. Indulunk máshova.

*

Nos, ezt a kritikus tömeget tanítja valódi határaira Jézus. Boldogságukra; bármilyen paradoxon, a boldogság radikalitására. A legnagyobb kihívás elé állítja a bennünk lakó nyers, fegyverébe testesülő erőt. E kihívást, megint Canetti képével szemléltetem. "A védtelenség passzív, fekvő testhelyzete mellett létezik annak aktív párja is. Aktív, mert konfrontálódik a jelenlegi hatalommal, mégpedig úgy, hogy felnagyítja a hatalmat. A térdeplés a könyörgés kifejezője. Az elítélt ember felkínálja nyakát a csapáshoz; elfogadta a tényt, hogy meg fog halni és semmit nem tehet, hogy azt megelőzze. Testhelyzetével elősegíti a másik akaratának beteljesedését. Azonban összetett kezeit felemeli, és, még ebben az utolsó pillanatban is, kegyelmet kér. A térdelés bizonyos értelemben előfutára az utolsó pillanatnak. A hízelgés egy formája ez a gesztus, mert figyelmet kell, hogy kapjon. Az ember, aki elfogadni látszik halálát, aki előtt térdel, arra a legnagyobb hatalmat ruházza: úrrá teszi élet és halál felett. Olyan hatalmassággá, akinek hatalma kell, hogy legyen a legnagyobb dolgokat megadni; irgalma fel kell, hogy érjen alattvalója védtelenségével. A szakadék oly hatalmassá lesz kettőjük között, hogy csakis kegyelme hidalhatja át. Ha nem teszi meg, önmaga előtt mindörökre kisebb marad annál, amelyik pillanatban a könyörgő előtte térdelt."

A megbocsátani és irgalmazni tudásnak ezt a pillanatát tárja fel a Hegyi beszéd. Azt a katartikus pillanatot, amikor az erőszakkal élő teljesen lemond hatalmáról; térdeplő és a fölötte álló "fegyveres" eggyé válnak. Sehol máshol nem következhet be a történelemnek ez a fordulata, csakis a Tóra és az újszövetségi kegyelem tiszta izzásában. Érdemes egészükben végig olvasnod a boldog mondásokat. Mert ez a Feltámadás; mélyen bele írva történetünk testébe. "Boldogok, akik szegények lelki értelemben, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten Fiainak neveztetnek. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek."(Mt 5,1.9.7.) Vajon párhuzamos világaink oda térdelnek-e Isten elé. Mindenszentek, Isten névtelen tanúságtevőinek ünnepe biztatás, hogy ez megtörténhet velünk.

2009-10-31

Illusztráció, Werckmeister harmóniák kórház és kocsmajelenet

http://www.youtube.com/watch?v=lRBOnJMJQzE&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=zcDVjCNTVP8&feature=related

---