Marc Chagall, Himnusz I.
Felmenni az Egyház hegyére
Ádvent 1. hét, V. (Iz 2,1-5; Zs 121; Róm 13,11-14; Mt 24,37-44)
"Az utolsó napokban szilárdan fog állni az Úr házának hegye a hegyek tetején. Kimagaslik a halmok közül, és özönlik hozzá valamennyi nép" (Iz 2,1). Elkezdődik az egyházi év. Amint a legkisebb erőfeszítésbe is belekezdünk, hogy Jézus Krisztus evangéliumára tekintsünk, megérezzük majd az "Úr hegyétől" való távolságunkat. "Jöjjetek!" (Iz 2,3). Nem tudni hogyan, a Léleknek ez a kiáltása felébreszti bennünk az ősbizalmat. Mint gyermekkorunkban az első iskolai útjainkon éltük át: jó helyre indulunk. (Különös módon az iskola és az otthon nem váltak el egymástól.) "Tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényén járjunk. Mert Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből" (Iz 2,3). Útjai a Tórát, és annak Jézusban ismét kivirágzó újszövetségi törvényeit jelentik. A valódi magasságokat.
Mint ahogy Máté evangéliumának sorai is valódi figyelmeztetés. Ráeszméltet, mennyire a világ örvénylésében élünk, a Törvény, mint "magasságunk" felejtésében. "Mert mint azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, nősültek és férjhez mentek egészen addig a napig, míg Noé bement a bárkába, semmit sem sejtettek, amíg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem ragadta, úgy lesz az Emberfia eljövetele is" (Mt 24,38-39). Az "özönvíz" világba zártságunk képe. A hiányzó rálátásé. A "kegyelem", a Betű nélkül, valóban, mintha csak másodpercmutató lenne óráinkon. Mintha csak ennyit láthatnánk az időből. Ádvent újra-kezdése a mutatók helyreigazítása. Megtörni a mindennapok kényszereit; a történelem delíriumát. Mert valóban tonnányi, de észrevétlen súlyok húznak le, gyökereztetnek bele a világ-piac személytelen örvénylésébe.
A mai közös eukarisztia azonban alkalom, hogy átéljük az elragadtatást. A Szentlélek özönvíznél hatalmasabb erővel, mégis gyöngédségben képes lépteink fölé ragadni bennünket. "Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik" (Mt 24,41). Ez az "otthagyatik" nem másról, a belénk írt útelágazásról szól. Annak lehetőségéről, hogy nem választom az elragadtatást. Maradunk, akik voltunk. Amilyenek. Családtagként is; történelemként is. Az Úr hegyének képe Izajásról már ezt a kollektív dimenziót szólaltatja meg. A közös kiemelkedés lehetőségét az erőszakból, amibe a Lélek nélkül kultúránk törvényszerűen visszahull. Ádvent, így változás. Ellenkultúra. Családban, nagytörténelemben. Megújulás, de mindig a kultúrán belülről. Az egyetemes közösség elé támasztott elvárás ez Isten részéről; melyet szívünk léptékére is le kell fordítanunk. "Ítéletet tart a nemzetek fölött, megfenyíti a sok népet. Kardjaikból ekevasat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket. Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul" (Iz 2,4).
2004/ 2009-11-29
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése