Valamit megértve

Kondor Béla, Jónás a cet gyomrában

Valamit megértve

B-év, 32. hét, V. (1Kir 17,10-16; Zs 145; Zsid 9,24-28; Mk 12,38-44)

Reggel félálomban bekapcsolom a rádiót. Azt hiszem, a „Something understood" megy a BBC Four-on. Ezek a vasárnap reggeli programok mindig egy-egy lelki, erkölcsi témát járnak körül. Évek óta. Az emberi arcról. Egy nő beszél. Még prousti a reggel. Gondolatok, álom és ébrenlét határán. Átsuhan rajtam, hogy miért van az, hogy odahaza a Kossuthon, amit le „emeregyeztünk", évek óta nincs minőségi a lélekhez szóló program reggelente. (Mintha ez a posztmodern világ szégyellné kimondani történelmi nagyjaink nevét? Kossuth, Petőfi, Széchenyi. Helyette „emerkettő", „emerhárom". A szex-tabuk lebontása után, mára csak a tagadás, a dekonstrukció izgalma maradt?) A BBC este is megismétli. Ezek nem vallási programok. Elsősorban mélyen perszonalista töprengések. Benézni a felszín alá.

Ez a mentalitás, természetesen, párhuzamos keresővonalak az evangéliummal. Betekinteni kérgek és rutinok alá. „Tanítás közben mondta Jézus: ̒Őrizkedjetek az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, és szeretik, ha köszöntik őket a piacon, szeretik az első helyeket a zsinagógákban és a főhelyeket a lakomákon.'"(Mk 12,38) Betekinteni, valójában arcaink mögé. Mint a reggeli álom-ébrenlét közti utazásban. Arcunkra tekinteni. Valódi történetünkre. Feltárni azt, amit a fenti evangéliumi sor feszeget. Nemcsak mik vagyunk, miknek látszunk, vagy akarunk mutatkozni a világban, de kik vagyunk valójában?

Mert erre nem ad választ ez a furcsa kor. Az arcainkból kizökkent világ. Ki vagy? S merre jársz? Visszatalálni valódi arcunkba. Mely mindig is a másik szemében látszik helyesen. Soha nem társadalmi tükreinkben. S visszatalálni az „arccal járás", a figyelembe járás örömébe. Visszatalálni közösségi Arcunkba. Mert az az arctalan csörtetés, amiben idegenbe szakadva járunk, itt örvénylik lépteink nyomán. Kezünk „nem szép nyomává" lesz a világ. Ezt a vak, és szociálisan sebző jövés-menést láttatja az evangélium. „Felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak: ezek kapják a legsúlyosabb ítéletet." (Mk 12,40) Az Arctalanságot. A formátlanságot, a közösségi szolidaritásból való kihullást. Ma ő, holnap te, vagy én; gyermekeink, gyermekeink gyermekei mind nagyobb eséllyel. Az evangélium így terül rám nyirkos, nehéz kabátként a south-kensingtoni hajnali sétán. Négy rendőr igazoltat egy feketét. Keményen és határozottan. A francia sor boltja előtt hajléktalan köhög dobozpapír ágyán. Átázott sorsok. Arca térdek alatt, lábak magasságában. Emberségünk alatti szinten.

Tovább, a Sydney-place előtt enged a reggel. Bartók szálláshelye előtt mindig derül bennem az ég. Magasabb szint. Az emelkedés lehetősége. Ez Bartók hagyatéka. Odatenni szemeinket a világ szintjébe, s onnan vágyni, megmutatni az emelkedés irányát, és megvalósítani azt. Ahogyan Jézus is odahelyezkedik abba a szintbe, mely alatt feledésbe merülnek sorsok, vagy épp észrevehetők. Mert finom ez a határvonal. Hajléktalan szint. Vándor szint. Exodus szint. „Jézus leült a templompersellyel szemben, és nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele." (Mk 12,41) Megyek tovább az Embankment felé. A Saint Luke Church, ami mellett évek óta sosem haladtam el, hogy nyitva legyen. Hajlott hátú idős nő, botjával. Ősz haj; valahol időből kifésült nagyanyáink vonulása. Belép a templomba. „Egy szegény özvegyasszony pedig odamenve, beledobott két fillért, azaz egy krajcárt." (Mk 12,42)

Eszembe jutnak foszló gondolatok a reggeli elmélkedésből. Középkorból kilépő nő hangját hallom. Tükörbe néz, s egyre inkább felfedezni véli benne nagynénjei, nagyszülei, anyja és apja arcát. Érett férfi, Szindbád korú, tizenhét éves anyja fényképét nézni. S megrendülve ismeri fel őt „még nem anyámként", hisz a képen tényleg nem volt jelen még története. S valahol, mindez az ismeretlenség, mindez a változás (életünk a véletlenek és összekapcsolódások kozmosza) – a jóság felé ereszkedik. Folyóként. Folyamként. Ahogyan az evangéliumbeli özvegyasszony is évszázadok, generációk csendes szeretet-gyűjtésének az összegződése. Emberré szocializációnk megannyi önzetlen lélegzetvétele szummázódik. S teljesedhet ki egyetlen mozdulatban. Egyetlen mozdulatodban. „Jézus odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: 'Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony valamennyinél többet dobott a perselybe. mert valamennyien fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész vagyonát." (Mk 12,43-44)

Ennek a láthatatlan, csakis Isten retináin megőrzött mozdulatnak a fényében hiszem, hogy az ország evangéliumi vidékei egyszer emelkedni tudnak. Egyszer majd megindít mindenkit „térdmagasságtól fölfelé" a leszakadók elesettsége. Ezért fogadom a legkomolyabb fenntartással a parlament létszámának csökkentését. Az esélye csökken, hogy a helyi közösségek képviselői hangot tudjanak adni a leszakadóknak. Az evangéliumból kiszakadó országnak. Az evangéliumi tekinteteken nem lehet, nem szabad spórolni. Ha van populizmus és lopakodó diktatúra, mindegy, milyen szín mondja, akkor az a parlament létszámának csökkentése. Mint a mai evangéliumi szakaszban a „tehetősek" perselybe dobása: üres áldozat. Ráadásul önfényezés.

2009-11-08