Sírkőrészlet a szentendrei temetőből
A tartozás zónájában
B-év, 31. hét, H. (Halottak napja) (Róm 5,5-11 Zs 26 Jn 6,37-40)
Halottak napja. Nehéz utazás az emlékekben. Mindenkinek külön történet. Ezen a napon, láthatatlanul, de minden felnőtt szívében mécsek égnek. Belül kezd látni, egyedeiben, az ország. Egy pillanatra újra éled az emberi benső közösen osztozott élménye. Hisz legmélyebb régiónk, lelkünk és jellemünk szó szerinti történetébe ereszkedünk. Halottainkra; elhunyt családtagjainkra ‒ és embertársainkra emlékezünk. S különös, ez a benső utazás szavaink előtti, szavaink alatti világba visz. A felnőtt embernek abba a csendjébe, mely ‒ bár nappali világunk számára hangtalanul ‒, mégis párbeszédeket, találkozásokat visszhangoz. A nyelv lélegzetvétele ez; az egész, bennünk a máig lezárt élet egészének mély lélegzetvétele. Ott él nyelvünk, e benső hallgatás, pecsétje mögött ‒ minden emlék szerettünkről. Aki szülőit veszítette el, nagyszülőt, közeli rokont: hordozzuk belénk oltott szavaikat. Ahogyan nyelvet tanultunk. Gesztusaikat, jelenlétüket, melyet megosztottak velünk. S érdemes megfigyelned, hogy amikor hallgatunk ‒ csöndünk, az emberi belső talapzata, mint egy érzékeny filmréteg. Élő memóriacella. Anyaméh beágyazó felszíne. Nehéz ezt kifejezni. De hallgatásunkban is mindig valamit érzünk, gondolunk. Pontosabban: életeket hordozunk. Azokat a személyeket, akikre ma emlékezünk. Bensőnk, amikor hallgatunk, ezeket az életeket is összegzi. Csended, nyelved mozdulatlansága a szájban: osztozás a letűnt, időből kihullt világ lakosainak nyelvében. Ezért van, hogy születő gondolataink, vágyaink ‒ az ő életük folytatása is. Nevükben is beszélünk; s ők maguk is részei utazásunknak, útkeresésünknek. Ezért írtam, hogy halottak napja egyben, az élők szolidaritásának alkalma. Amikor ez a láthatatlan, mégis bennünk legvalóságosabb világ, képes kikövetelni elsőségét ‒ a nappali karma-történettel szemben. Üres és tartalmas, ma átértékelődik. S ha helyesen élünk az alkalommal, maradandó zónánk marad újra értékelni a látható feladatainkat.
*
Így hull elém, Bibliám lapjai közül a kép nagyapámról. Házának udvarán áll gyönyörű almásderes lovával. Büszkesége volt az állat, látszik tekintetén. 1951. A ló feje bemozdul a felvételen. S benső képen folytatódik a felvétel, de ez már nyelvem s szemeim vándorútja; most idegen földről idézem fel sírját a hajdúhadházi temetőben. Különös éhség bennünk ez az emlékezés; az élet, az életben maradók sejtjei kérnek enni a múlt számára. S nagyon fontos ez az éhségünk, mert ez az éhínség tesz bennünket emberré. S ebben a csendes világban, ahol életadó kezeink tehetetlenek, egyedül az evangélium szavai relevánsak. Bensőnk (hallgató bensőnk) alapvető szava ez, mely egyszerre köti össze az emlékezett, a jelen, és az eljövendő világunkat. „Én vagyok az élet kenyere; aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha." (Jn 6,35)
A keresztény hit öröme, a Feltámadás reménye az emlékezés nehéz utazásában, fontos útravalónk. Mégha ez az örömhír, maga is pislákol, mint a sírokon remegő láng. Mert a nyelvünket betakaró csend, egyszerre hordozza az élő hitet a Feltámadás Istenében; s megingó, vagy kihunyt hitünket benne. Halottak napja alkalom, hogy be merjük vallani ‒ élő és elroppant hitek láncolatában vagyunk magunk is láncszemek. Ezért a szolidaritás napja ez a mai; hívők és nem hívők között is. S fontos alkalom belátni: a halottjaink és az emlékezők közötti „lelki" tér teremti meg az emberi bensőt. A szabadságnak, felelősségnek, és tartozásnak azt a zónáját, ami hazává, országgá teszi azt a területet, ahol élünk. Valódi közösségek, erős, önmagukkal azonos nemzetek számára a legdrágább és legápoltabb „zóna" a mai napon feltárult gyökerek.
2009-11-02
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése