Marc Chagall, Tórát ölelő zsidó
Meghaladni látásunkat ‒ két kép az időben
34. hét, P. (Jel 18,1-2.21-23; 19,1-3.9a; Zs 99; Lk 21,20-23)
2004. Ha jól sejtem, november. Ma este Vukán György zongoraművész adott koncertet iskolánk, a premontrei gimnázium Dísztermében. E falak között érettségizett, már az államosítás időszakában − azóta először koncertezett itt. Az est különös emlékezés is volt: egy beérett életút emlékei kéredzkedtek be az est harmóniáiba. Ez a művész olyan intenzitással játszott, ahogyan csak a mögöttünk lévő élet és az Ítélet határvonalán megállva lehet − és szabad. Úgy játszott, mintha egyetlen zongora maradt volna a földön. „Ezek után láttam, hogy egy másik angyal leszáll a mennyből: nagy hatalma volt, és dicsősége beragyogta földet" (Jel 18,1). Ez a határátlépés izgat a Jelenések könyve olvastán. János, a pathmoszi látnok belép abba a világba, melyről csak azt hisszük, hogy látjuk. Vukán György játéka segített megértenem, milyen csodálatos plusz-dimenzióval jár előttünk János apostol, a szeretett tanítvány. Mi az ítélet képeit látjuk. Borzongató víziót. „És ezt kiáltotta erős hangon: 'Elesett, elesett a nagy Babilon, ördögök lakóhelye lett, és mindenféle tisztátalan lélek és mindenféle tisztátalan és utálatos madár börtönévé'" (Jel 18,2).. „Nem hallatszik benned többé hárfások és zenészek, fuvolások és trombitások hangja, nem található benned többé egyetlen mesterség mestere sem; és nem világít benned többé lámpás fénye" (Jel 18,22-23). Jánost azonban csak mi látjuk így, „ítéletesen", az örvénylő kavargás közepette. Az erős képek üzenete nem e vizualitásba öltözködik, de szemmel érzékelhetetlen. Paradox módon át kell lépnünk e képeken − mert mélyükön mélységes béke honol. Be kell hunynunk a szemünket, úgy kell olvasnunk az ítélet képeit. Itt jár János, a gyönyörű Isteni Jelenlét, a gyönyörű isteni lehelet, a szíveket megtisztító isteni zene világában. Így oldódik fel a Jelenések könyvének rejtélye: az ítélő Isten jóságos Teremtő, a szeretet Istene. „És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel" (Lk 21,27). Már most hallható − miként a koncerten − ez az érkezés.
*
Ma 2009. Szintén november. A fenti sorokat öt éve írtam; boldogult igazgató koromban. Hiszek a bezáruló, csendes apokalipszisekben: november 6-án Vukán György koncertjét hallgattam Londonban, a Covent Garden Hungarian Cultural Center-ben. Zsúfolásig telt terem, pontosabban „szoba", ismét. Régi, klasszicista hall. Kint a Piazza zajai, hangos csoportok odakinn. Benn, őszülő halántékok között figyelem és hallgatom, amint Chopinnel kezd. Igen, tagadhatatlan látszik rajta az idő. Ám amint játszik, ugyanaz az energia, mint öt éve dísztermünkben. Katarzis, férfias érzések, csibész a zongoránál. S közben megfigyelem a kinti arcokat. A közönség kilencven százaléka magyar; sokan a régi emigráció tagjai, és új generációja. Van valami megrendítő, benne torokszorító látni ‒ magyarok, „idegenben", talált hazában. Mégis gazdátlanul, sodródásban ‒ mint maga az otthonhagyott történet. Az érzésem mégis az, hogy a zene megszólaltat valamit az elhagyott, elveszített, vagy eltékozolt otthonból bennünk. Furcsa melankólia és izzás, szenvedély és önfeladás, amit hordozunk. Vukán mindig is hangsúlyozta a katarzis jelentőségét. A muzsika, muzsikája, mindig is a hazára, az otthonra mutat. Lehetséges összeraknunk a „két ország vagyok" - hazát (Jantyik Zsolt). Csak mélyre kéne ásni, forrásokig, a lánctalpnyelvek alatt.
A koncert után találkozunk. Összeölelkezünk. „Vera mondta, hogy figyeld meg, Bálint ott lesz a koncerten." Igen, ott akartam lenni, bepillantani „a szeretet alkímiájába". A hangszerrel a játszó ember különös kapcsolatban van. Figyeltem arcán a gyermeket, felnőttet, férfit újjáteremtő kötődést, egymásba olvadást. Van, létezik mélyrétegünk, mely hallatlan kreatív, hallatlan tisztánlátó, teremtő, adni akaró ösztön. Tudás? Ezen az estén azt kaptam, hogy létezik a magyarnak lenni öröme. E nyelv alatti utazásban tárul fel, mennyi mindent megfigyelt e kavargó, vándorló közösség természetből, történelemből. Csak még nyelve nincs, hogy integrálni tudja, transzcendálni a szétszóródás, szétszórás, és sebzés kifejlődött „ösztöneit".
2004/ 2009-11-26
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése