1989 nov.12. Berlini rendőrök és NDK-s határőrök az utcán
Berlini fal
B-év, 32. hét, K. (Bölcs 2,23 - 3,9; Zs 33; Lk 17,7-10)
Képeket nézek a Berlini fal ledöntéséről. 1989. november 9. Nagy pillanatok ezek egy kettészakított nép életében. Nézem az egykori NSZK-NDK összeegészülő térképét. Talán a legdöbbenetesebb az eneszkás rendőrök és a keletnémet határőrkatona képe a tömegben. Máig "süt" a képről, ahogyan érvényét veszíti egy egyenruha, egy rendszer. A hatalom lecserélhető. Valami különös ájulás és katarzis keveréke a jelenet. Ítélet tartatott történelmi kényszerek felett. S benyomásom az, hogy bár a keleti területeket óriási, máig tartó áldozat felemelni - mégis, lendületet kapott Németország. S ki is használta ezt a lendületet.
Közben udvarias, de kritikus észrevételt kapok tegnapi elmélkedésem "politikus" kiszólására. Valóban, a végszóban döccen a logikai szillogizmus, s talán túl harsány a montázs: lelki téma mellé helyezve, kategorikusan elítélem a kisebb parlament programját. Minden párt részéről. Nem politikus kijelentésnek szántam. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy még kevesebb emberség jelen legyen a parlamentben; hangok, melyek egy-egy régió leszakadóit képviselik, és a hatalom valódi kontrolljai. A "párt központi bizottsága", az "elnöki tanács" képe rémlik vissza. Így is a pártfegyelmek korbácsa szerint szavaznak, mely alapjaiban kérdőjelezi meg a demokrácia működését.
A dilemma - s a kritikaként kapott megjegyzés érvénye - feloldhatatlan. A történeti egyházak, szerintem, 2002 óta hallgatnak. Tévedés volt a jobboldal melletti egyoldalú kiállás az elmúlt években. A püspöki körlevelekben éppen hogy csak ki nem mondott "kirekellszavazni" politikája, választások előtt. Hitünk gyöngeségét mutatja a tény. Évek óta, keresztény közösségként, elnézzük a közöttünk újraépített berlini falat. Mert nálunk ez történt, és történik. Az egyház feladata kimondani: ez a törés tarthatatlan. Valódi, erkölcsi helyzeti előnyre akkor tettünk volna szert, ha minden oldal felé kimondatik: ez a gyilkos beszédmód, hazában, tarthatatlan.
Nem is értem, miért nem tudjuk kegyelemként szemlélni a mindennapi történelmet. Miért nem hagyjuk, hogy krízisbe tegyen bennünket Isten pozitivitása. Újra-építő, mindig összegyűjtő öröme. Mert ha valamire szüksége van a hazának, akkor az a nyelv tisztulása. Gyökereiig, ott, ahol az indulatok erednek. Különös birkózás lenne ez a szívben. S nagyon is valós küzdelem, akár konfrontáció, kimondva. "Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják." (Bölcs 2,23-24) Megrendítő kép ez "berlini falunkról"; hogy mindvégig a megosztottság árnyékában járunk.
Meggyőződésem, becketti dráma, amiben élünk. S csakis az örömhír élménye mondatja ki velem: illúzió a helyzet megváltását remélni. Kiég, holtra fárad(t) ez az ország. Az időközi választások 12-20 (!) százalékos részvétele több mint vészjel. A negatív beszéd erőtlenné tette az embereket. Reménytelenné. Itt lenne az egyház feladata: a pozitív beszédmód mintáit elvárni és felkínálni. S ha kell, konfrontálódni - bármelyik oldallal, amelyik a "halál árnyékában" beszél, s vigasztalni. Hogy van tiszta, tisztító forrás. "Az igazak lelke azonban Isten kezében van, és gyötrelem nem érheti őket. Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta őket. Látogatásuk idején majd felragyognak, és olyanok lesznek, mint a szikra, amely a tarlón tovaharapózik." (Bölcs 3,1.6.7.) Félek, hogy ezek az elitek, könnyűnek találtatnak majd. Fajsúlytalannak; Antall József köztünk járt minőségével szemben. A viszony máig feloldatlan. Berlini fal és evangélium.
2009-11-09
1 megjegyzés:
köszönjük
Megjegyzés küldése