2008. december 30., kedd

Jászol és világ






Ikon

B-év, Karácsony nyolcada, 6. nap, (1Jn 2,12-17; Zs 95; Lk 2,36-40)

Esterházy Péter Kis magyar pornográfiája jut eszembe, boldogult ifjúkorom csendes-apokaliptikus olvasmánya. Nyár, Vallai Péter estje a szolnoki Damjanich múzeum udvarán. A regény nyitómottója, azóta is emlékezetemben cseng. "A Trabant gyorsulása és útfekvése kiváló. Ez azonban nem ok arra, hogy könnyelműségre csábítson" (idézet a gépkocsi használati utasításából.) Esterházy 80-as évekbeli írásaiban humora és nyelvi játékai ott történnek, ahol a késő kádári rendszer ön-omlása már bekövetkezett. Írás-művészete epifánia, mégpedig abban az értelemben, hogy a leromlás állóképei mögött felsejlik a változás lehetősége; szabadságunk vágyhatósága. Vallai meggyújt egy sósborszesz-mécsest, mert beesteledett, úgy folytatja az előadást: "Nekem a proszpekt is labirint". Most érzem és értem meg, hogy a szívekből felszakadó nevetésben ott lüktetett a szabadulás öröme; lánctalpak, téeszbe kényszerített megalázott gazdálkodó apák-nagyapák, agyonhallgatott (és elcsatolt) országrészek, elmaradt kirándulások és (megkésett) ünnepek némaságából az ég felé szökve - de a zászlótartók magasságában megállva. Mert bár tudatalattijában már remélt, de még félt bennünk a remény. E korszak egy-egy írásművében, a vágyak szintjén, megfogalmazódott egyfajta egyetemes himnusza a magyarságnak. Hogy lehetne, lehetne másként, "lehetne, lehetne szebben". Magyar egyházunk azóta is adós maradt e világi reményre releváns kortárs alternatívát adni. Pedig ennek a magyarságnak legmélyebb társadalmi igénye az egyetemes összetartozás újra-megtapasztalása. A kiengesztelődés; elsőként az önmagunkkal való kiengesztelődésen - a kinyíláson - át. Pedig itt van tőlünk nem messze, jobbik önmagunkban (evangéliumi énünkben) ez a minden "fundamentalizmust" arrébb mozdítani képes áramlás. János öröme ez, mely egybefoglal, közös sorsba. "Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért. Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt. Írtam nektek, gyermekek, mert ismeritek az Atyát. Írtam nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, és Isten igéje lakik bennetek, azért legyőztétek a gonoszt."(1. Ján 1,12-14) De vajon valóban megtörténnek velünk lehetőségeink? A katolicitásnak nincs értelme a környezetére való nyitottság nélkül. Természete a közegébe való beágyazódás. A szekuláris megszentelése sem más, mint az anyaméhbe beágyazódó élet útja; a világi kultúrába való visszaágyazódásé. Ezért végzem el katolicitásunk tesztjét, beírom az Új Ember archívum keresőjébe a következő neveket. Popper Péter, Vukán György, Esterházy Péter, Lengyel László, Hankiss Elemér. Amit kidob, Esterházy alternatív mottója: "Nincs találat. Érdemes ellenőrizni a helyesírást. Az idézőjelek elhagyásával több találat kapható. A "kék törpe" kevesebb találathoz vezethet, mint a kék törpe. Az alapértelmezett AND (és) kapcsolat helyett az OR (vagy) használata jobb eredményre vezethet. A kék törpe kevesebb szövegre illeszkedik, mint a kék OR törpe." Kérdésem már csak annyi, hogy az egyház és kultúra/társadalom közötti nyelvi szakadék vajon kulturális hiányainkból fakad, vagy inkább politikai természetű-e? Az ellenpróba, szintén ismerős nevekkel elvégezhető, ám a lényeges nem ez. Hanem karácsonyi alapszimbólumunk, a jászol, mint ikon üzenete. A benne fekvő, s növekvő Gyermek és világa a legmélyebben egymásra vannak utalva.

2008-12-29



honlapom: 'Angliai napló 2007-'
http://www.balintbeckett.blogspot.com/
elmélkedési listámra feliratkozás kérhető
gabalint@uku.co.uk emailemre küldött levélben






check out the rest of the Windows LiveT. More than mail-Windows LiveT goes way beyond your inbox. More than messages

2008. december 29., hétfő

[homilia] Fuga a határon


Szeretettel, Bálint.

Fuga a határon

B-év, Karácsony nyolcada, H. (1Jn 2,3-11; Zs 95; Lk 2,22-35)

 

A tél hideg tud lenni Londonban is. Elkel még egy pulóver a szobában, Beethoven késői zongoraszonátáianak melege mellé. Asz-dúr Op.110 szonátáját hallgatom. Miközben a napi szentírási szakaszt keresem a neten, az Új Ember december 14-i számában szomorú hírre tévedek. A magyarországi szervita rend utánpótlás hiányában megszűnt. "Az utánpótlás kinevelése nem járt sikerrel, új hivatások nem születtek. Idén októberben az egyetemes káptalanon szóba került a magyarországi helyzet. Magyar testvérek hiányában a rend szabályai szerint önálló tartomány nem jöhet létre. Az elmúlt tizennyolc évben egyedülálló módon közvetlenül a generális működtette a magyar rendházat, ő határozta meg az itteni feladatokat. Az új generális ezen a rendkívüli gyakorlaton akart változtatni, és kereste a megoldást: melyik európai vagy más tartomány támogatná a magyarországi szerviták ügyét. De nem sikerült partnert találni, ezért az a határozat született, hogy megszüntetik az itteni közösséget." Egy szerzetesrend számolódik fel, mely a maga helyén, idejében és módján élte azt a programot, melyet János levele fogalmaz meg: "Aki szereti a testvérét, az a világosságban van, és nincs benne semmi megbotránkoztató."(1 Jn 2,10) Nem hiszem, hogy ez a válságtünet - a megszünés, kivérzés veszélye - egyedi eset lenne. A történelem mérlegén vannak közösségeink, a döntéshozók; s azok a teológiai minták, melyeket követünk.  Helyi egyházaink a belső körök megtartására koncentráltak. Úgy tűnik, s ebben Mary Douglas közösség-egyén viszonyát mutató táblázata megerősít, régebbi lelkiségi stílusok mentén. Stratégiakeresésben egyházunk még mindig a dédszüleink "erős közösségek" világában gondolkodik, ahol az egyén megfelelő támogatást kapott a társadalomtól. Kiváncsiságból, felkerestem az említett rend honlapját. Nézem a fényképtudósításokat; az Új Emberben megjelenített hangokat. A szervita rend magyarországi megszűnte fáj. Nem sok különbséget látok, ha egy volt plébánia tagozódik be egy másikba. A már évtizedek óta hanyatlásnak indult "liturgikus univerzumba" temetkezünk; a népegyházi mintákat akartuk és akarjuk menteni. Ha ez egyszer már visszafordíthatatlan eroziónak indult a kommunista diktatúrában, miért gondoljuk, hogy a cseppet sem evangéliumbarát posztmodernben ugyanez a minta majd hatékonynak bizonyulhat? Beethoven klasszikus világa a késői szonátákban hátárvonalra érkezett; az "új zene" 19. századi születése majd utódaira hárul. A szonáta harmadik, Adagio ma non troppo - Fuga - tétele jelképesen ez a határlinea, melyet szerzetes/plébániai/közösségeinknek is át kell lépniük, ha nem akarjuk elveszíteni jövőbeli hangunkat; és emberi erőforrásainkat. Szerzetesközösségeink, ha a világ/kultúra ellenében definiálják identitásukat, szellemi öngyilkosságot követnek el. A János levél fenti sorai történelmi vészfék, intés számunkra. Muszáj észrevennünk, hogy a múlt "szentség-tapasztalatinak" rekonstrukcióin át félelmeinket projektáljuk: "aki pedig gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét."(1 Jn 2,11.) "Gyűlöljük a világot" és "gyűlöljük a testvért". Isten Igéje, aki maga Exodusunk, helyzeteink és kríziseink előtt jár, ismeretlen tájakra, helyzetekbe és döntésünket vezet majd bennünket. Azokba a "menekült táborokba", ahol a legfájdalmasabban szembesülünk a valósággal; ahol nincsenek kész forgatókönyveink. S ott kell őt majd megtartanunk. "Aki pedig megtartja az ő igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk" (1 Jn 2,5)

 

2008-12-28







check out the rest of the Windows LiveT. More than mail-Windows LiveT goes way beyond your inbox. More than messages

2008. december 28., vasárnap

Várakozás





Várakozás

B-év, Szent Család ünnepe (Ter 15,1-6; 21,1-3; Zs 104,1-9; Zsid 11,8.11-12.17-19; Lk 2,22-40)

El-el töprengek, melyek azok a szavak egy-egy korszakban, melyek új irányt adnak a dolgok menetének. Családok, nemzedékek fölött a rendnek ugyanaz az égboltja feszül, látszatra most is. "Amikor leteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint meg van írva az Úr törvényében, hogy 'minden elsőszülött fiúmagzat az Úrnak szenteltessék;'és hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében foglalt rendelkezés szerint: 'egy pár gerlicét vagy két galambfiókát.'" (Lk 2,22-24) A templomban az öreg Simeon jóslata azonban megtöri azt, ami megszokott. Szavai megcsobbannak imaházak, kápolnák, szobabensők ezerszer ismerős - önmaguk hallgatását visszhangzó csendjében. "Amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: 'Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izráelnek.'"(Lk 2,27-32) Történt valami fontos; egy rég várt, késő, és mégis bekövetkezett találkozás. Új harmónia született; egy élet most válik le a világ bevett hangzásvilágából. Ahogyan Bartók 1907-ben írt Bagatelljei, vagy 1915-17-es 2. vonóskvartettje is fokozatosan távolodni kezdtek a tonalitás hagyományos sztenderdjétől. Épp ilyen "diszharmónia" Simeon jövendölése: "Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak, - a te lelkedet is éles kard járja majd át -, hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata." (Lk 2,34-35) Amint Bartók 2. vonóskvartettje szublimálja a francia impresszionizmus, Debussy hatását - mely még Kékszakállú hercegét nagyban szinezi annak tagadhatatlan magyar eredete mellett -, épp így üt bennünket szíven a Gyermekben megjelent más hang. Ahogyan a 2. vonóskvartettben jelen van Bartók egész későbbi zenei világa - így jelöli meg Jézus életét Simeonnak e benső látomása-hallomása. Az új hangzásvilág, mely a valóság komplexebb befogadására képes, magasabb szintre emelve gondolkodásunkat - azonban elutasításra talál. Ahogyan Bartók 1909 és 1916 között, a közönség és a darabjait vonakodva játszó zenészek érdektelensége miatt, szinte teljesen felhagyott a komponálással - úgy vár a növekvő Isten Fia is 30 évig csöndben. Azt csupán egyszer töri majd meg, 12 éves korában, amikor egy jeruzsálemi zarándoklaton elvesztik szülei, s a Templom bölcsei közt találják meg, akik ámulva hallgatják őt. Bartók zenéje illusztrálja, pontosabban elő-éli: a világnak érni kell, míg meghallja az új irányt. A "Kapuként" kibomló horizontokat és hidakat abba a jövőbe, ahol szabadabban lélegzik a szív és az értelem - viszonozva világunk vágyát, hogy otthonunkká legyen. Ezért vár Jézus évekig csöndben. Szívében készíti fel a világot, s így készítvén magát is a találkozásra; hogy az miként reagál majd a Háromságba bomló "ismeretlen hangnemre". "A gyermek pedig növekedett és erősödött, megtelt bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt rajta." (Lk 2,40)

2008-12-27






Get easy photo sharing with Windows LiveT Photos. Drag n' drop

2008. december 26., péntek

[homilia] javított - Az arc polifóniája





Az arc polifóniája

B-év, Karácsony, Szent János apostol (1Jn 1,1-4; Zs 96; Jn 20,2-8)

 

Mozart B-dúr zongoraszonátáját hallgatom. Bartók zenéjével összevetve, látszólag ég és föld a távolság a két világ között. Pedig Mozart muzsikája épp olyan intenzív áramlásba állít, mint Bartóké. Nehéz szemben haladni azzal az örömmel, mely az elhagyott atyai házból sugárzik felénk - szembe-érkezőkre. János, a szeretett tanítvány élményét Mozart zenéjében látom. Öröm, tisztára mosó bizonyosság, áttetsző barátság - amikor a tanítványság szavak nélküli közvetlenségbe redukálódik. Amikor Isten és ember szavak nélkül is  tudja, hogy a másik reakciója egyedül és kizárólag a szeretet. "Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről." (1 Jn 1,1) János apostol ünnepe az érett szeretet ünneplése. Bármekkorára nőjön is a távolság Istenétől-barátjától: ami közöttük van, az nem változik. Ahogyan Mozart ismétlődő, kerekded, újra-és újra bejárt dallamai felfedezik a szeretet természetét. Növekszik és tágítja a világot. "Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk. Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal. Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen."(1Jn 1,2-4) Lonergan a felelős szeretetnek nevezi a misztériummal való kapcsolatnak ezt a szintjét. "Mikor a "szerelembe esés", a megszeretni élménye a "szeretetben lenni" állapotába alakul át, a személy nem egyszerűen viszonyt létesít Istennel, de ez a kapcsolat vezérli mindkettőjük részvételét és életét a világban; formálja világnézetüket." (Catherine McCann, Awakening the Awe Experience in Everyday Living) Mozart zenéje embernek és Istennek ezt az egymássá válását fejezi ki. Ezért ilyen intenzív és megfellebbezhetetlen a benne felhangzó szépség. Nem igaz, hogy Mozart muzsikája öncélú játék, nem. E dallamokba bele van írva Isten extrovertáltsága, ahogy minden sejtjével képes felénk fordulni, örömet adni, táplálni, ha kell, menteni. A szonáta Adagio tétele ennél is tovább megy. Feltárja Isten "pátoszát", élő érzésvilágát, ahogyan az emberrel együtt-érez; nem mozdulatlan márvány-keménységű tekintély, hanem útjait értünk korrigáló és hozzánk alakító Atya. A feltámadás után a sírhoz siető János érzékenysége a Jelenlétre, hibátlan tükörképe Isten irántunk, tagadásanikra-hitünkre való fogékonyságának. "Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül."(Jn 20,8-9). Ahogyan Mozart és Bartók zenéje a zeneirodalomban e legmélyebb fogékonyság lenyomatai; mint arcunk polifóniája a mosoly és fájdalom pólusaiban.

 

2008-12-26


Get easy photo sharing with Windows LiveT Photos. Drag n' drop

2008. december 25., csütörtök

[homilia] homilia 24 - Betlehemi egyensúly



Szeretettel, Bálint.

Betlehemi egyensúly

B-év, Szent István vértanú (ApCsel 6,8-10; 7,54-59; Zs 30; Mt 10,17-22)

A karácsony nyolcadában gyakran halljuk a legősibb, az ún. "római kánont." A keresztény közösség első vértanúinak emlékezete uralja az I. eukarisztikus imát. Lenyomata ez annak a történelmi konfrontációnak, ahogyan a születő, kompromisszumokat nem ismerő hit és a paradigmáit féltő államhatalom egymásnak feszült. "Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tegyetek előttük és a pogányok előtt tanúságot.

Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok! Abban az órában megadatik nektek, hogyan beszéljetek"(Mt 10,18-19) Szent István első diakónus és vértanú ünnepe látszólag éles kontraszt csupán a Születés bensőséges ünnepével. Betlehem személyességét és a mártüriabeli "megtöretését" nem véletlen helyezi egymás mellé az egyház emlékezete. Komplex komplementaritás ez. A vértanúság azt hiszem, elsősorban azt a teremtő erőt és szolgáló szeretet fejezi ki, amit a világ/környezet erőszakosan és végleg megszakít - a közös történetünkben. A vértanúság, a maga "természetellensségében" elsősorban arról a veszteségről beszél, amitől a világ, a mindenkori kultúra megfosztja önmagát. A hangsúly azon a terméketlenségen van, amit a világ választ: Akit, mint megújító forrást elveszít. "Mert hisz nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek." (Mt 10,20) A katolicizmusnak szüksége van a vértanúság releváns újra-fogalmazására: önmagunk számára is, a posztmodern kultúra számára is. A Jászol közelsége és ténye csupa befogadás, bele-szervesülés, megnyílás, megközelíthetőség a világhoz való viszonyunkban. Az emberré lett Isten szolgálni akar, termékenyíteni, gazdagítani, és növelni. A martüria ezért nem állhat meg önmagánál. Ha a hitbeli tanulságtétel nem egy adni, növelni, a "szorongatókkal" szolidáris életstílust hitelesít - mindenki felé - az a martüria nem teljes Betlehem Istene előtt, akinek neve Emmánuel, velünk-lét. Egyszer majd eljön az idő, amikor a "diadalmas egyház" triumfalista olvasatai mögül kiszabadítjuk a martüria betlehemi értelmét. A nyitottságot. Amikor majd nem történelmi status quoinkat, "palotáinkat" s a hozzá kapcsolódó vagyont és társadalmi presztízst védjük-kanonizáljuk "harcos szentjeinkben". Mikor majd nem ortodoxiánk történelmi diadalait üljük - küszöbön álló boldoggá avatásainkban -, hanem együtt tudunk zokogni Oedipus vakságában szenvedő világgunkkal a veszteségen, melyet a kegyelem-megtöretésekben önmagának, s közösségeinknek okozott. Szentté-avatásainknak, ha nincs meghívó és egyetemes üzenetük kultúránk számára - útvesztésünk kifejeződései. Betlehem Gyermeke - mint a nyitottság legfőbb teológiai hangúlya - nélkül letévednénk a katolicitás, az adni akarás útjáról. "A jövőről nem sokat tudok,/ de a végítéletet magam előtt látom./ Az a nap, az az óra/ mezítelenségünk fölmagasztalása lesz./ Az Atya, mint egy szálkát/ visszaveszi a keresztet,/ s az angyalok, a mennyek állatai/ fölütik a világ utolsó lapját./ Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:/ nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt/ tülekedésben/ sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,/ mielőtt asztalhoz ülnénk." (Pilinszky János, Mielőtt)

2008-12-25






Add maps and directions to your party Show them the way!