Birkózás Narcisszusszal
B-év, ádvent 1. hét, Sze. (Iz 25,6-10a; Zs 22; Mt 15,29-37)
Ádvent, bizonyos értelemben, a "törvényes" ikonoklázis ("ikonrombolás") ideje az egyház életében. Beidegződéseink - mely minden típusú fundamentalizmus alapja - kell, hogy megrendüljenek, mégpedig az alapokig. Nos, éppen alapjainkban állunk ellen Isten újra-formáló szeretetének. S ha nem vigyázunk, ugyanaz az ádvent előtti önmagunk bukkan majd - szó szerint - "felszínre". A tét pedig, Jézus Krisztus lelkiségének megpillantása, melyben nyoma sincs ösztönös bezárkózásainknak. Ádventnek különösen is tétje van a katolicizmus számára. Legalább megpillantanunk kéne, mennyire ellentétes "ökonómia" mozgatja az Úr érkezését, narcisztikus ön-ringatásunkhoz képest. Valami megfejthetetlen kód mentén, keresztény lelkiélet címén, minduntalan megfutunk a világ arca elől. Ha őszintén végigpillantunk kortárs lelkiségi nagy mozgalmainkon, ott a veszély, hogy szorgos méhecske módjára, mintha újra építgetnénk és visszasóvárognánk az anyaméh egykori nyugalmát. Élvezni akarjuk a jelenlétet, szentségimádásban, imaórában, imában, gyónásokban - különválasztva a világtól. (Csak zárójelben, nem véletlen vádolnak bennünket, hogy legrosszabb pillanataiban a katolicizmus infantilizál. Érdemes lenne megkapirgálni, miért e narcisztikus spiritualitás köreiből kerül ki a legtöbb feljelentő a felettes egyházi szervek vagy a hatóságok felé, miért a katolicizmusban a kritikátlan jobbra- (időnként balra) tolódás ösztöne, s miért a szinte káini erejű erkölcsi ítélkezés köreinkben; s miért a már-már beteges impotencia kommunikálni a világi kultúrával?) Ádvent lelkiségi ökonómiája egészen más. Nem befelé fordít, nem a "ringasd el magad" logikája, melynek vége, hogy önmagunkat tesszük meg a dolgok kritériumává. Izajás képe a végső lakomáról csupa dinamika: jóllakat és felerősít bennünket az Isten, hogy küldjön a másik emberhez, felekezeti válogatás nélkül. Szolgálni. "A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez e hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erős színbor. És leveszi e hegyről a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított." (Iz 25,6-7) Bármilyen paradoxon, de Krisztus egyházának ki kell törnie a világi és erkölcsi hatalom elvesztése fölötti narcisztikus ön-gyászából; amit aztán nemegyszer lecsöpögtetünk a helyi, plébániai, iskolai lelkiségbe. Figyeld meg, Jézusé mennyire nem "térdelő-lelkiség"; a lelkiséget Urunk mindig arc és arc, mozgó gerinc közé helyezi, példát mutatva rá, hogy ember és ember közé van írva az evangélium. "Nagy tömeg járult hozzá, magukkal vitték a sántákat, bénákat, vakokat, némákat és a más betegeket, s letették őket a lába elé. Mind meggyógyította őket. Amikor a nép látta, hogy a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak és a vakok látnak, elámult és dicsőítette Izrael Istenét" (Mt 15,30) Az Eukarisztiában pedig táplál, ad, ismét ember és ember közé helyezi a Shekinát, Isten dicsőségét. "Aztán fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak, tanítványai pedig a népnek. Mindnyájan ettek és jól is laktak, s a kenyérből még hét kosár maradékot összeszedtek."(Mt 15,36-37) Ádvent lelkisége: felfedezni, hogy most egyedül az Úr érkezése fontos. S ez az érkezés most időlegesen lebont minden, általunk az egyház/arcunk és a világ közé írt, határt. A valóság befogadni tudása, a közösség valódi szükségeinek felismerése és a bizalomébresztés a tét; Exodus képességünk, járni tudásunk a világban.
2008-12-01
Explore the seven wonders of the world Learn more!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése