Betlehemi egyensúly
B-év, Szent István vértanú (ApCsel 6,8-10; 7,54-59; Zs 30; Mt 10,17-22)
A karácsony nyolcadában gyakran halljuk a legősibb, az ún. "római kánont." A keresztény közösség első vértanúinak emlékezete uralja az I. eukarisztikus imát. Lenyomata ez annak a történelmi konfrontációnak, ahogyan a születő, kompromisszumokat nem ismerő hit és a paradigmáit féltő államhatalom egymásnak feszült. "Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tegyetek előttük és a pogányok előtt tanúságot.
Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok! Abban az órában megadatik nektek, hogyan beszéljetek"(Mt 10,18-19) Szent István első diakónus és vértanú ünnepe látszólag éles kontraszt csupán a Születés bensőséges ünnepével. Betlehem személyességét és a mártüriabeli "megtöretését" nem véletlen helyezi egymás mellé az egyház emlékezete. Komplex komplementaritás ez. A vértanúság azt hiszem, elsősorban azt a teremtő erőt és szolgáló szeretet fejezi ki, amit a világ/környezet erőszakosan és végleg megszakít - a közös történetünkben. A vértanúság, a maga "természetellensségében" elsősorban arról a veszteségről beszél, amitől a világ, a mindenkori kultúra megfosztja önmagát. A hangsúly azon a terméketlenségen van, amit a világ választ: Akit, mint megújító forrást elveszít. "Mert hisz nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek." (Mt 10,20) A katolicizmusnak szüksége van a vértanúság releváns újra-fogalmazására: önmagunk számára is, a posztmodern kultúra számára is. A Jászol közelsége és ténye csupa befogadás, bele-szervesülés, megnyílás, megközelíthetőség a világhoz való viszonyunkban. Az emberré lett Isten szolgálni akar, termékenyíteni, gazdagítani, és növelni. A martüria ezért nem állhat meg önmagánál. Ha a hitbeli tanulságtétel nem egy adni, növelni, a "szorongatókkal" szolidáris életstílust hitelesít - mindenki felé - az a martüria nem teljes Betlehem Istene előtt, akinek neve Emmánuel, velünk-lét. Egyszer majd eljön az idő, amikor a "diadalmas egyház" triumfalista olvasatai mögül kiszabadítjuk a martüria betlehemi értelmét. A nyitottságot. Amikor majd nem történelmi status quoinkat, "palotáinkat" s a hozzá kapcsolódó vagyont és társadalmi presztízst védjük-kanonizáljuk "harcos szentjeinkben". Mikor majd nem ortodoxiánk történelmi diadalait üljük - küszöbön álló boldoggá avatásainkban -, hanem együtt tudunk zokogni Oedipus vakságában szenvedő világgunkkal a veszteségen, melyet a kegyelem-megtöretésekben önmagának, s közösségeinknek okozott. Szentté-avatásainknak, ha nincs meghívó és egyetemes üzenetük kultúránk számára - útvesztésünk kifejeződései. Betlehem Gyermeke - mint a nyitottság legfőbb teológiai hangúlya - nélkül letévednénk a katolicitás, az adni akarás útjáról. "A jövőről nem sokat tudok,/ de a végítéletet magam előtt látom./ Az a nap, az az óra/ mezítelenségünk fölmagasztalása lesz./ Az Atya, mint egy szálkát/ visszaveszi a keresztet,/ s az angyalok, a mennyek állatai/ fölütik a világ utolsó lapját./ Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:/ nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt/ tülekedésben/ sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,/ mielőtt asztalhoz ülnénk." (Pilinszky János, Mielőtt)
2008-12-25
Add maps and directions to your party Show them the way!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése