Fuga a határon
B-év, Karácsony nyolcada, H. (1Jn 2,3-11; Zs 95; Lk 2,22-35)
A tél hideg tud lenni Londonban is. Elkel még egy pulóver a szobában, Beethoven késői zongoraszonátáianak melege mellé. Asz-dúr Op.110 szonátáját hallgatom. Miközben a napi szentírási szakaszt keresem a neten, az Új Ember december 14-i számában szomorú hírre tévedek. A magyarországi szervita rend utánpótlás hiányában megszűnt. "Az utánpótlás kinevelése nem járt sikerrel, új hivatások nem születtek. Idén októberben az egyetemes káptalanon szóba került a magyarországi helyzet. Magyar testvérek hiányában a rend szabályai szerint önálló tartomány nem jöhet létre. Az elmúlt tizennyolc évben egyedülálló módon közvetlenül a generális működtette a magyar rendházat, ő határozta meg az itteni feladatokat. Az új generális ezen a rendkívüli gyakorlaton akart változtatni, és kereste a megoldást: melyik európai vagy más tartomány támogatná a magyarországi szerviták ügyét. De nem sikerült partnert találni, ezért az a határozat született, hogy megszüntetik az itteni közösséget." Egy szerzetesrend számolódik fel, mely a maga helyén, idejében és módján élte azt a programot, melyet János levele fogalmaz meg: "Aki szereti a testvérét, az a világosságban van, és nincs benne semmi megbotránkoztató."(1 Jn 2,10) Nem hiszem, hogy ez a válságtünet - a megszünés, kivérzés veszélye - egyedi eset lenne. A történelem mérlegén vannak közösségeink, a döntéshozók; s azok a teológiai minták, melyeket követünk. Helyi egyházaink a belső körök megtartására koncentráltak. Úgy tűnik, s ebben Mary Douglas közösség-egyén viszonyát mutató táblázata megerősít, régebbi lelkiségi stílusok mentén. Stratégiakeresésben egyházunk még mindig a dédszüleink "erős közösségek" világában gondolkodik, ahol az egyén megfelelő támogatást kapott a társadalomtól. Kiváncsiságból, felkerestem az említett rend honlapját. Nézem a fényképtudósításokat; az Új Emberben megjelenített hangokat. A szervita rend magyarországi megszűnte fáj. Nem sok különbséget látok, ha egy volt plébánia tagozódik be egy másikba. A már évtizedek óta hanyatlásnak indult "liturgikus univerzumba" temetkezünk; a népegyházi mintákat akartuk és akarjuk menteni. Ha ez egyszer már visszafordíthatatlan eroziónak indult a kommunista diktatúrában, miért gondoljuk, hogy a cseppet sem evangéliumbarát posztmodernben ugyanez a minta majd hatékonynak bizonyulhat? Beethoven klasszikus világa a késői szonátákban hátárvonalra érkezett; az "új zene" 19. századi születése majd utódaira hárul. A szonáta harmadik, Adagio ma non troppo - Fuga - tétele jelképesen ez a határlinea, melyet szerzetes/plébániai/közösségeinknek is át kell lépniük, ha nem akarjuk elveszíteni jövőbeli hangunkat; és emberi erőforrásainkat. Szerzetesközösségeink, ha a világ/kultúra ellenében definiálják identitásukat, szellemi öngyilkosságot követnek el. A János levél fenti sorai történelmi vészfék, intés számunkra. Muszáj észrevennünk, hogy a múlt "szentség-tapasztalatinak" rekonstrukcióin át félelmeinket projektáljuk: "aki pedig gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét."(1 Jn 2,11.) "Gyűlöljük a világot" és "gyűlöljük a testvért". Isten Igéje, aki maga Exodusunk, helyzeteink és kríziseink előtt jár, ismeretlen tájakra, helyzetekbe és döntésünket vezet majd bennünket. Azokba a "menekült táborokba", ahol a legfájdalmasabban szembesülünk a valósággal; ahol nincsenek kész forgatókönyveink. S ott kell őt majd megtartanunk. "Aki pedig megtartja az ő igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk" (1 Jn 2,5)
2008-12-28
check out the rest of the Windows LiveT. More than mail-Windows LiveT goes way beyond your inbox. More than messages
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése