Szeretettel, Bálint.
Szarvassá, emberré
B-év, ádvent 3. hét, V. (Iz 61,1-2a.10-11; Lk 1,46-54; 1Tessz 5,16-24; Jn 1,6-8.19-28)
Keresztelő János, a próféta tanúságot tesz arról, hogy a Megváltó a világba lépett. Ne tévesszen meg bennünket, hogy faggatóinak úgy kell, szinte harapófogóval kihúzni minden szót belőle. „'Ki vagy?'Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: 'Nem én vagyok a Messiás.' Ezért megkérdezték tőle: 'Hát akkor? Talán Illés vagy?' 'Nem vagyok' - felelte. 'A próféta vagy?' - Erre is nemmel válaszolt." (Jn 1,20-21) János nem vonakodik, egyszerűen csak roskadozik a helyzet súlya alatt; izmaiban, gondolataiban, arcában érzi hogy valami végleg megváltozott. Visszafordíthatatlan az Érkezés. „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani."(Jn 1,26-27) Keresztelő, az Előfutár, mélyen átéli: sorsa és küldetése Jézuséba oltódott. Egyikük számára sincs visszaút. Az Isten számára sincs visszaút. A küldő Atya, és az őt elkísérő Lélek ott lépnek a Fiú nyomaiban, vele együtt. „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak." (Iz 61,1) János megrendülése érezteti, „istencsuszamlás" van a világban. Mint omló homokbánya mozdul a történelem középpontja felé minden. „Mert amint a föld megtermi növényeit, és a kert kisarjasztja a veteményeket, úgy sarjasztja ki az Úr az igazságosságot, és a magasztalást, minden nép színe előtt." (Iz 61,11) Nekünk magunknak ezt a visszafordíthatatlan áramlást muszáj megtapasztalnunk; a történelemnek ezt az egyetlen, örömteli tehetetlenségét, az egyetlen gyógyító szökőárt. Mint említettem, Bartók zenéjét hallgatom ebben az ádventben. Cantata profana-ja, kimeríthetetlen szakrális mű – a mai szentírási szövegek hűséges értelmezője. A vadászni nevelt és a Csodaszarvas elejtésére küldött fiúk útjukon „Addig nyomozgattak,/ Utat tévesztettek,/ Erdő sűrűjében/ Szarvasokká lettek." Apjuk hiába hívja őket vissza, hiába is kényszerítené: a fiúk számára nincs többé visszaút. Az Abba hívja, visszahívja, mentené a Fiút – Mint Mária töprengő, gondterhelt tekintete az ikonokon – de nem teheti. Keresztelő szavai mögött a Háromságon belüli drámát, „törést" látjuk, a visszavonhatatlan áldozathozatalt: Atya és Fiú szakadását – közénk. A kegyelemben nincs visszaút. „Kedves édes apánk,/ Ránk te sose célozz!/ Mert téged mi tűzünk/ A szarvunk hegyére/ És úgy hajigálunk/ Téged rétről rétre/… Ízzé porrá zúzódsz,/ Kedves édes apánk!" Bartók kórusműve segít tanulnunk és elfogadnunk, az emberi tekintet attól emberi, hogy nincs visszaút, csak előre indulhatunk a megváltás művének szolgálatában. Bármilyen reménytelen. „De mi nem megyünk [vissza]:/ Mert a mi szarvunk/ Ajtón be nem térhet,/ Csak betér az völgyekbe;/…A mi karcsú testünk/ Gúnyában nem járhat,/ Csak járhat az lombok közt;/ Karcsú lábunk nem lép/ Tűzhely hamujába,/ Csak puha avarba; A mi szájunk többé/ Nem iszik pohárból,/ Csak hűvös forrásból/…Csak tiszta forrásból." A Messiás és Keresztelő egyek a kegyelemmel, eggyé lettek vele. Ez drámájukhoz viszonyított drámánk: mi eggyé válunk-e, „szarvassá változva", azzal amit-akit követünk?
2008-12-13
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése