Klikkelő majom, avagy a bulvárnivaló sok, az aratnivaló kevés.
C-év, 20. hét, Sze. (Ez 34,1-11; Zs 22; Mt 20,1-16a),
Figyelmesen kell néznünk a híradásokat. Napokban járja be a hír a világot a magyar gördeszkás papról. L.Z. negyvenöt éves rédicsi plébános youtube-látogatottsága a BBC rövidhíreibe is bekerül. Napokig a CNN honlap nyitóoldalán. Reverenda és pápai címeres gördeszka egy Zala megyei kis faluban. Persze Z. atya gördeszkázott már 1996-ban is Szombathelyen, a Derkovits lakótelepen. A szenzáció világhálót bejáró kép: a reverenda. E régi, tradicionális öltözék harangként lobban.
A világ a reverendára figyel fel. Arra a hagyományos egyházi attribútumra, amit Belmondo-filmek, vagy épp Hollywood tettek nevetségessé. A papot és apácát gegye-gugya, „ütődött" karakterekként ábrázolták. S jókat röhögtünk egy olajválság és recessziók előtti, elnyújtott békevilágban. Térdünket véresre csapkodtuk nevettünkben, ebben a happy dekonstrukcióban. Nem, nem a vallást üldöző keleti kommunizmus találmánya volt a „papot-apácát" gügyögőnek, jópofinak, de mégiscsak „zizinek" ábrázolni. Nos, örvendetes, hogy ez a posztmodern kulturális emlékezet lám, rácsodálkozik saját kliséire. Felismeri azokat. S igazi örömhír (még ha csak félig végiggondolt gondolat marad is), hogy az ilyen fajta „kulturális egyházképre" trenírozott médiageneráció beazonosítja ‒ az egyébként valóban hús vér embert. (Egy pannonhalmi filozófia óra jut eszembe, Tarnay Brunó bencés atya szemléltette érzékletesen a posztmodern alany nyelve mögött rejtőző őszinteséget. Fiatal punk-ruhás bőrszerkóban, láncokkal. Pánikban áll a zebrán elgázolt nagymama mellett. S erős felindulásban, kétségbeesetten mondja a körülállóknak: „Jajj, a mami nyanya kinyiffant.")
Mondom, kétféle, pozitív és negatív „egyházi" olvasata van a klip-hírnek. Örvendetes dolog, hogy az elmúlt hónapok nyugati sajtót kitöltő pedofil-tényfeltárásai, vagy egy holokauszt-tagadó püspök szellemi ámokfutása után sikerül kilépni az ideológiai klisékből. Azokból a posztmodern valóságszűrésből, ami kép és valóság, látvány és valódi emberség közötti határvonalat − önmaga előtt már rég észrevétlenül −, de összemos.
Realistán, negatív oldalról is értékelhető a híradás. Persze, komoly kérdések. Valóban sikerült, sikerül, sikerülhet-e ebben a groteszk információs nárcizmusban − ha csak egy pillanatra is, néhány derűs lélegzetvétel erejéig ‒ helyreállítani a képi önizgatások és a valóság közt a határt? Mert nem perverz valahol, hogy annak idején Trianonban milliós területek szakíttattak ki szerves etnikai, gazdasági közegükből; a „térkép" valós ismerete nélkül? Egy tollvonásra, ahol határpatakokat minősítettek át, szemrebbenés nélkül, határfolyónak? Perverz, mondom, e rédicsi hír kontrasztjában. Most, hogy immár millió fölötti látogatója van egy videónak, s a Reuterst bejárja Rédics neve, a „Lenti-kistérségből". Európa egy észrevétlen pontja fölé mindenki odahajol; Trianonban nem. Kérdések. S ugyanígy, vajon sikerül(t)-e hajszállal is mélyebbre menni a reverenda-klisénél? Valóban apró rehabilitációja ez a szórakoztatóipar kiosztott skatulyáinak? S ha az aranyszívű Z. atyát majd meginterjúvolják Blikk, Mokka, Fókusz és társai, a bulvár hogyan fogja őt láttatni? Gügyögő, jópofa, s megmosolyogni való ET-ként? Ahogy azt egyébként a klip háttérhangjai sejtetik? A képi önizgatás egy újabb napja ez? Mert ugye a show must go on. Mindennapi bulvárunkat add meg nekünk ma. Miközben a történeti egyházak, s kiemelten is honi katolicizmusunk papi utánpótlása csepp a (média) tengerben? S egyházmegyék válnak kormányozhatatlanná egy életforma, és a tágabb kultúra krízise miatt? Nincsenek illúzióim.
Mégis, a hírre érdemes odafigyelni az egyháznak. Arra, hogy mit jelent a tény önmagában, hogy felfigyelt a világ. Nem a papra, hanem a gördeszkára. Amit kontrasztban lát „klisé" pap- és egyházképével. Mert ama bizonyos millió látogató tekintete itt nyer jelentőséget. „Jouissance"-t, örömöt, megtapasztalható érzéki kézzelfoghatóságát várnak el. Hús-vér nyelvet, itt és most közvetlenséget, s főleg derűt. Mégpedig attól az „egyházi nyelvtől", templomi moralizálástól, mely a becketti önismételgetések mögötti vákuumban ‒ sok szempontból érzéketlen maradt az evangélium „érzékiségére." Így igenis hír a kortárs szemek, a gördeszkás pap, és a háttérben „guruló egyház" találkozása. Mégpedig nagyon fontos hír.
A figyelmes szem számára nem a prédikációk társadalmi némaságáról van szó önmagában. Mert az egyházias „klisék", a neokonzervatív bezárkózások éppúgy elszigetelhetnek a valóságtól, mint a posztmodern képi „önizgatása". Ugyanúgy a valóság utánzataiba zárkózunk be. A figyelmes szem számára mégis, a paradoxon megláttatja a kor melankóliáját, amiben élünk. „Hogyan költözött Rédics a trianoni határokon túlra?" Úgy, hogy azt a bizonyos milliós látogató önmagunkat, bizony, a csillogó színek és klikkelgetések ellenére, akkut kulturális depresszió űzi a képernyők elé. Klikkelő majom. Ha őszinték vagyunk, helyzetünk mögé nézés hiányában, ez vagyunk. A bulvárnivaló sok. Az aratnivaló kevés. (Sic!)
S mit találunk e kulturális depresszió gyökerénél? Mert optimista gördeszka-olvasatom mégis erről szólna. Majomságunk horizontalitása alatt igenis ott feszül a vágy a valóság érzékiségére. Ami annyit tesz, hogy újra ott akarunk lenni benne teljesen. S ez érvényes az egyházi, azaz az evangéliumról szóló nyelvre is. S egész komolyra fordítva a szót, így olvasom Julia Kristeva Soleil noire (angol címében Black Sun, „Fekete nap") c. könyvének melankóliáról szóló gondolatait. Most alaposabben meg is megnézem a Reuters és az AP hírügynökség képén Z-t. S Franz Kafka „Joseph K."-jét is odaképzelem a Perből. Amint ténylegesen ott is billeg, a történelem inkognitó angyalaként a rédicsi pap mögött. S mint régi ikonokon az angyal János fülébe Patmosz szigetén, fülébe súg hiányzó szavakat. Mert bizony, van valami szomorú melankólia a képben. Nem happy a fotó. Bármennyire is jópofa. Bármennyire is szuggerálja az illúziót, hogy mintha az egyház és kultúra közti trianonnyi szakadék megszűnt volna. Így olvasom Kristevát. (Önmagunk tükrében idegenként c. klasszikus műve a másság, az „idegen" keltette félelem kezeléséről, a nyári könyvhéten jelent meg magyarul.)
A melankólia élő halál, írja Kristeva. Az az állapot, amikor az érosz kiürül a szavakból, a nyelvünkből. Kivesznek belőlük az érzelmek. Magából az életből. A melankólia hideg, mondja. Mert a freudi „halál-ösztön" oldalán áll, és teljes passzivitás felé tart. A melankóliától (enyhébb formájában depressziótól) érintett személy − és hozzáteszem, kultúra− egyre kevésbé ragaszkodik a nyelvhez. Mind kevésbé becsüli azt meg, mint bensőnket alakító valóságot. Elveszítjük a választékos szavakat emberi helyzetekre, élményekre. Elveszítjük az „ízlést". A „stílust". Stílusos szavakat, ünnepléseket, elnöki beiktatásokat, családi együttléteket. Kristeva úgy fogalmaz, ez a negativitás lelki történetünk másik oldala. Az azonosulni nem tudás a valósággal depresszív kultúránk (s benne közéletünk) alapja. Amikor a kétségbeesés és a gyanú válik a jelentéssé. Önálló tartalommá. A szeretet, lélektani értelemben, mindig képesség a Másikkal azonosulni. Így tettünk szert a nyelvre. A kiválás az anyával való eredeti egységből fájdalmas volt. De cserébe kaptuk a nyelvet. A nyelv ugyanis a valóság felismerése. S a szeretetben a megnevezhető világból legelsőként az anyát nevezzük meg. Ezért beszélünk „anya-nyelvről". A valóságra kíváncsi nyelben visszakapjuk az elvesztett anyát. S csakis az élő nyelvben, de a „hazát", a „szülőföldet" is. S azt hiszem,hitnek, a kultúrának is alapfeltétele a valóságot ügyelő nyelv.
A melankólia ellenben nyelvünk kudarca. Látjuk ugyan Z-t, a papot, a reverenda harangja alatt gördülő gördeszkát, vagy a háttérben a templomot. De valóságukat nem. Túl gyors a „szimulákrum". A valóságot utánzó hírképek túl gyorsan pörögnek. Nincs idő mögé-nézésre. Nem hagyják megnevezni az élményt. Mi pedig, mint egyház, klikkelünk. Bulvárban való megjelenésünkre büszkék vagyunk. Lám sínen van az evangelizáció. Mintha. Lám, van modern arcunk. Néhány tizedpontnyit javul az egyház megítélése. És médiaoldalról is mondogatjuk. Lám, milyen emberséges, szelídült optika-terroristák vagyunk. Most nem pedofil botrányt tárunk fel. Nem melegbárban filmezünk le olasz papokat. (Mintha a botrány egyenlő lenne a helyzet valóságával.) S nem Blikk-módra, férfiprostituáltat bérlünk fel, hogy utána leleplezzük a közösen teremtett Szodomát és Gomorát. Mert emlékezzünk csak a jászberényi estre, jó évvel ezelőtt. Ott épp kirúgták egy emberi személy alól a gördeszkát. Az életét, úgymond; Kertész Imre szavaival a Sorstalanságból, „természetesen."
Mindent egybevetve, „a gördeszkás pap" jó hír. Elgondolkodtat róla, hogy szomjunk van a valóságra. A pozitív üzenet, hogy az egyház nyelvétől több örömet vár el a világ. Mert muszáj látni, csakis ebben a kontrasztban hír Rédics. S ha egyszer majd a gondolkodás, urambocsá a teológia evilágiságát fel tudja az egyház mutatni: az határátlépés lesz. Amikor a bizalom érzékiségét tapintják meg „körmeneteinkben". Amikor a gondolkodásra meghívást tapasztalják közös helyzetünkről. Nos, a rédicsi hírben akkor több leszünk, mint érdekesség. Több mint Delhusa Djoni későkádárkori egynyári slágere, a „Guruló gördeszkák." Többek, mint klikkelő majom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése